Lábnyomok

Szegény blogomat jól elhanyagoltam az utóbbi két hónapban. Alig született bejegyzés, pedig lett volna miről írnom és blogger-anyai kötelességemnek tartom, hogy számot adjak arról, hogy Noéminek kiesett az első tejfoga, igaz nem vagyok róla meggyőződve, hogy magától... és arról is hogyan ünnepeltük Hanna, Eszter és Noémi névnapját egyszerre, méghozzá egy teljesen átlagos munkanapon. Nem is. Erről most azonnal írok, mert köze van ahhoz, aki vagy ami miatt kevesebb írás készült, nevezetesen negyedik gyerekünk, a félévessé cseperedett Gipszkorszakhoz.

Az a helyzet, hogy most valóban körülötte forog a világ. Sokat vagyunk együtt és a lányok is sokat vannak "vele". Néha lelkiismeret furdalásom van, amiért a megszokott jövős-menős, kirándulós, elutazós hétvégékből most kevesebb maradt, mert annyi figyelmet, törődést, pesztrálást igényel, mint egy valódi fél éves gyerek. Gyakran fel is teszem a kérdést a gipszfestésben professzionális szintet elérő lányaimtól, hogy nem unják -e még, de amíg azt a választ kapom, hogy "De anya, ezt nem lehet megunni" meg olyanokat, hogy "Anya még nem festettük ki az összeset", addig nem lehet olyan nagy baj, hogy sokat vannak itt. Zoltán szerint is feleslegesen aggódom, mert a lányok nem egy gumicentírózó műhelyben töltenek sok időt, hanem egy kellemes játszóházban. Igaz, ahogyan az is, hogy meglehet, hogy hétvégén többet vagyunk itt a kelleténél, hétköznap viszont, amikor a legtöbben még nagyban az irodában dolgoznak, mi gondolunk egyet és felülünk a Libegőre vagy ahogy legutóbb tettük megünnepeltük a három tavaszi névnapost, Hannát, Esztert és Noémit, méghozzá úgy, ahogy tavaly vagyis egy piknikkel egybekötve. Mindezt egy hétköznap kora délután és ezúttal a Csömöri tónál. Lazán odaérünk a gyerekekért az iskolába, oviba és jut idő játékra, igaz a telefonokat nem kapcsolhatjuk ki erre az időre sem..

Ha jól emlékszem nagylány korom óta arról álmodtam, hogy lesz egy kávézóm, amit saját ízlésem szerint rendezek be és majd jó kis programokkal és törzsvendégekkel töltök meg. A kávéház helyett játszóházunk lett, délelőttönként együtt dolgozom férjemmel és gyerekprogramokkal, gyerekkönyv bemutatókkal, rajztanfolyammal töltöm meg a szabad helyeket. Vannak már törzsvendégeink, akiket a nevükön szólítunk és ez olyan jó. A szülőket kávéval kínáljuk meg (no azért mégiscsak beteljesült a kávéfőzős álom), a gyerkőcöket pedig málna vagy bodza szörppel. Leírom hát, hogy fél év alatt mennyit fejlődött ez a sok törődést és szeretetet igénylő játszóház. Szeretjük a színes cseppekből összeállított logónkat, amit időnként hímzésmintához hasonlítanak és amit egy cseppet se bánunk, mert mostanában divat a kalocsai minta... A sárga és piros köténykék ugyanúgy hozzátartoznak az arculatunkhoz, mint a (remélem) mindig mosolygós, kedves alkalmazottak.

-Túl vagyunk jó néhány remekül sikerült szülinapi bulin, ahonnan a legtöbb kis vendég úgy távozott, hogy azt mondta ő is a Gipszkorszakban szeretné tartani a zsúrját, mert itt minden vendég ajándékkal távozik és senki nem tud olyan gyönyörű arcfestést vagy csillámtetkót készíteni, mint a Zsuzsi. A szülők meg legtöbbször azért hálásak, mert nem futószalagon, egymás szájában tartjuk a bulikat, hanem valóban csak a szülinapos csapattal törődnek az animátorok, akik remek játékokkal egészítik ki a gipszfestést és az ajándékozást is játékosan oldják meg.
Amíg épült, szépült az alkotóház, a bulikat az ünnepelt otthonában tartottuk. Vittük magunkkal a szükséges felszereléseket, asztalkát, széket, kötényt, ecsetet, festéket és persze sok-sok gipszfigurát. Volt, aki meglepetésnek szánt bennünket és a legnagyobb titokban kellett berendezkednünk a kertben. Ezt a szolgáltatást most is lehet kérni, de amióta állandó helyszínünk lett, azért szívesebben jönnek hozzánk a feldíszített terembe.

-Még a játszóház nyitása előtt ott voltunk minden jelentősebb gyerek rendezvényen, fesztiválon, hogy megismertessük a közönséget ezzel a Magyarországon még egyedülálló játszóházzal. Akkor is (és még most is) szájbarágósan el kellett magyaráznunk azt, hogy nálunk kész gipszfigurákat lehet kifesteni, az öntés nem a helyszínen történik és hogy nincs időkorlát, percdíj sőt bejelentkezni sem szükséges és természetesen hazavihetik a gyerekek az elkészült művet.

-Ott voltunk néhány jelentősebb családi web oldal játékának nyereményeként. Ezeken főleg családi gipszfestésre hívtuk meg a szerencsés győztest, de volt olyan játékos, akinek megszerveztük a gipszkorszakos születésnapját otthonában.

-Több, mint 2000-en szeretnek bennünket a facebook oldalon, ebből sokan nem csak passzívan, hanem aktívan, azaz örömmel játszanak, megosztanak, van véleményük vagy egy jól sikerült fotójuk, amit meg is mutatnak nekünk. Nos, úgy gondolom csak így van értelme a lájkok gyűjtögetésének. Igyekszünk informatívak, érdekesek vagy csak egyszerűen szépek és színesek lenni, hogy azt érezze, aki szeret bennünket, hogy nem hiába kattintott a tetszik gombra anno.

-Írtak rólunk, beszéltek rólunk, mutattak bennünket, fotóztak és idéztek. Mivel egy, a maga nemében egyedülálló játszóház nyílt Magyarországon, természetesen a média is érdeklődést mutatott és próbálta találgatni mit lehet itt csinálni, honnan jött az ötlet, miért szeretik a gyerekek és mitől más ez, mint a többi játszóház. Hírt adott rólunk a Duna TV, M1, a Kossuth Rádió, írt rólunk a Nők Lapja és éppen most van nyomdában a Nők Lapja Évszakok nyári száma, amiből szintén mi mosolygunk majd megvalósult álmunk, a Gipszkorszak előtt és arról beszélünk, hogy milyen az, amikor együtt dolgozik egy férj és egy feleség. (Nem mindig fenékig tejfel, de azért még bírjuk)

-A nyitvatartási időnket a hozzánk járó törzsvendégek kérésére úgy alakítottuk ki, hogy kényelmesen ide lehessen érni az óvodából, iskolából vagy éppen különfoglalkozásról. Elég könnyen megjegyezhető. Minden nap 10:00-19:00 óráig várjuk a festeni vágyó gyerekeket. Lassan megszokják és természetessé válik mindenkinek az is, hogy ünnepnapokon is nyitva vagyunk, sőt akkor csak igazán.

-Emlékezetes találkozások helyszíne is volt a Gipszkorszak. Egy bloggernek ugyanis óriási megtiszteltetés ha felismerik, ha a szemébe dicsérik, ha írásait méltatják és elsorolják mennyi ötletet köszönhetnek neki. Ugyanilyen felemelő érzés ha én ismerem meg a betoppanó bloggert és amolyan író-olvasó találkozó alakul ki. Nos, volt ilyen is és olyan is jó pár. Némelyikből blogbejegyzés is született. Anita, a rajongásig szeretett Inspiraciok blog szerzője, Vera a három lányos anyuka, aki nem is közelből jött el kétszer is hozzánk, hogy a gyerekek fessenek, Csöppke, aki szintén nem a szomszédban lakik és akinek blogja több, mint informatív mind írtak a játszóházról, méghozzá nagyon nagyon kedvesen és nem "megrendelésre". Ezúton is köszönet érte.

-Ahogy az az eredeti elképzeléseinkben is szerepelt, igyekeztünk nem csupán gipszfestő játszóházként üzemelni, hanem különböző rendezvényekkel, foglalkozásokkal, eseményekkel töltöttük meg a hetet. Így ma már természetes, hogy hétfőnként reggel a Dal-Mese Műhely tart foglalkozásokat a kicsiknek, méghozzá ingyenesen. Ugyanezen a napon délután Timi tart Jóga Móka néven jóga foglalkozást az ovisoknak és az iskolásoknak. Szerdán reggelenként a Kerekítő keretein belül babakocsikkal telik meg a szint, délután pedig a Morzsa színpad foglalkozásán élhetik ki az éneklésre, verselésre, színjátszásra, drámajátékokra fogékony gyerekek a vágyaikat.

-Mostanában készülünk a nyári táborra, amelyet a meglehetősen jó hírű British Councillal együtt szervezünk és amely az angol-alkotó tábor elnevezést kapta. Igyekeztünk valóban tartalmas és érdekes programokkal megtölteni az öt napot, gondoltunk az esős napokra is. Nem mi vagyunk a legolcsóbbak az tény, de valóban minőséget kapnak a hozzánk beiratkozó gyerekek nyelvoktatásban, ételben, italban, programban és törődéssel. Már csak néhány szabad hely vanés telt házzal nézünk a június 18-i és a július 2-i hét elébe. nekem elhihetitek, hiszen magam is anyuka vagyok. Nem háromszoros, hanem fél éve négyszeres. :-))

Azért a következő bejegyzések az első háromról szólnak a továbbiakban, mert volt ám szuper megható ovis ballagás és annak ellenére, hogy mi még nem vagyunk érdekeltek benne, potyogtak a könnyeim attól a szenvedélyes szerepléstől, amit Eszter és Noémi nyújtott. Évzáró volt a Morzsa Színpadon is, amely azon kívül, hogy ismét nagyon aranyosra sikeredett el is szomorított bennünket, mert a színház vezetője bejelentette, hogy mivel semmilyen támogatást nem kap az amúgy mindenféle hülyeségekre pénzt pazarló önkormányzattól, bezár és máshol folytatja tevékenységét. Szóval lesz miről írnom és ígérem, hogy fogok is hamarosan, ha hagyja ez a negyedik...

A minap érkezett egy e-mail Hanna tanító nénijeitől, amiben az ajánlott olvasmányok listájáról és az első ötösök szerzésének lehetőségeiről tájékoztat bennünket. Beszereztem néhányat az ajánlott irodalomból a bookline, az antikvárium.hu és könyvtáros sógornőm segítségével és ekkor jutott eszembe, hogy nem írtam egy szót sem az évzáróról és a bizonyítványosztásról pedig mindkét esemény említésre méltó, hogy szerényen fejezzem ki magam, merthogy Hanna kiemelkedő tanulmányi és közösségi munkájáért egy Radnótis plakettet érdemelt.

A Radnóti udvarán elengedett héliumos lufik jelezték az évzáró végét, amelyik most sem lett unalmas, túl hosszú, sokkal inkább szórakoztató és persze tapstól hangos, mert a sok tanulmányi versen győztest illett megtapsolni.

Ilyenkor, bizonyítvány osztáskor utálja Hanna csak igazán, hogy "V" betűvel kezdődik a neve, mert mindig sokára kerül sorra. A tanító nénik ugyanis nemcsak úgy kiosztják a bizonyítványokat, hanem pár, szívhez szóló, szép mondatot is intéznek az ünneplőbe öltözött gyereknek. Hannának is. Hogy gratulálnak, mert öt tantárgyból, nevezetesen magyarból, környzetismeretből, énekből, rajzból és kézműves tárgyakból szaktanári dícsértetet kapott és a több, mint 500 pirospontjával az egyik legtöbb termést szerezte a tudás fáján. Kapott egy kisebb oklevelet azért is, mert környezetből lelkes volt és szép gyűjtőmunkákat végzett. (utóbbiért azért nekem is járna vállveregetés). Az osztály könyvtárosi feladatainak lelkiismeretes ellátásáért is kapott egy oklevelet, amitől valódi könyvtáros sógornőm remélem büszke. A kérdések könyve című jutalom könyvet is átvehette, ja és a Bendegúz levelezős versenyben arany fokozatot ért el. A legnagyobb elismerés azonban az volt, hogy ő is átvehetett egy Radnótis plakettet és egy oklevelet, amelyet az igazgató bácsi írt alá. Olvadoztunk. És azt is tudjuk, hogy jövőre már nem babra (akarom mondani piros pontra és szöveges értékelésre)megy a játék. Osztályzás lesz.

A szépséges bizonyítványtól aztán önkívületi állapotba kerültünk Zoltánnal és gondolkodás nélkül megígértük, hogy teljesítjük lányunk mind a két kívánságát. Így történt, hogy a kinőtt, kissé megrozsdásodott biciklije helyett kapott egy újat, egy nagyon csajosat, egy olyat, amin kosár is van és váltani is meg kell tanulnia rajta és most a közeli lovastáborok szabad helyei után kutatok.

A bizonyítvány kiosztása előtti hetekben, abban az időszakban, amikor szinte csak játszani jártak be a gyerekek a suliba, szerét ejtették az anyák napjával egybekötött évzárónak. Ilyenkor csak az övék és miénk a hatalmas díszterem és olyan ünnepélyes, mégis közvetlen a hangulat. Idén azt kérték e gyerekektől, hogy piros vagy fehér Radnótis egyenpólóba öltözzenek... Tudom, hogy sokat gyakorolták a produkciót, Hanna itthon gyakran darálta el nekem a főbb szerepeket, versrészleteket és zongorázott, furulyázott, énekelt.

A műsor alatt kapkodtam a fejemet, azt se tudtam hová nézzek, mert egy nagy kivetítőn az elmúlt év fotóiból készült válogatást nézhettük, miközen a színpadon zajlott az előadás és Hannám a sok szerepléstől hol ide hol oda szaladt, de főként a színpad alatt álló zongorához majd vissza.
Van egy Ránki György darab, amely a Zongoraiskola elő kötetében benne van. Kopogós, ez a címe. Nos Hannáék sulijában ez a dallam jelzi a becsöngetést. Kapva kapott az alkalman és kigyakorolta itthon, hogy előadhassa, ezzel a darabbal vette kezdetét a műsor.
Emlékszem, amikor kiderült, hogy felvették a zongora tanszakra, a sok gratuláció között tanító nénije üzenete is ott figyelt. Azt írta, hogy év végén szeretne négykezest játszani Hannával. Kedves gesztusnak tartottam, de nem hittem akkor, hogy egy tanév alatt el lehet jutni erre a szintre zongorában. Érre tessék. Négykezest játszott Csilla néni és Hanna.

Aztán még furulyázott is néhány osztálytársnőjével. És egyáltalán. Nagyon aktívan szerepelt. Pont úgy, mint másodikban, egész évben.
Bravó Hanna, csak így tovább. A régi motorosok ill. radnótisok azt mondják, hogy harmadikban már nehezebb lesz.

Staycation

Nem tudom hányan ismerik a staycation kifejezést, amely az angol stay-maradni és vacation-vakáció szavakból alakult ki. Tény, hogy egyre több felől hallom, hogy vagy anyagi vagy más megfontolásból otthon nyaralnak. Nem sajnálom őket, mert tudom, hogy ha megfelelő körülményeket teremtünk otthonunkban, a nyár teszi a dolgát, azaz süt a nap és meleg van, akkor a közvetlen környezetünk is tud annyi örömöt, vidámságot vakáció érzést adni, hogy a Tunéziában a hasát süttető turista is hazavágyna. Mert végre van idő elmenni azokra a helyekre, amelyek a közvetlen közeledben vannak, mégis csak halogattad, hogy megnézd közelebbről. Letesztelheted a környék cukrászdáinak fagyijait, elmehetsz végre a múzeumba, megnézheted a filmet, amiről annyi jót haottál, biciklizhettek, csónakázhattok, görkorizhattok vagy éppen ha nagyon melegetek van valamelyik jégcsarnokban korcsolyázhattok. Lehet lustálkodni, kártyázni, társasjátékozni, pingpongozni. Ha még sosem voltál turista a saját városodban, itt az alkalom. A Bazilika tetején lévő kilátót ki ne hagyd!

Na szóval, amikor az az irdatlan meleg volt két hétig, bizony mi sem kívánkoztunk sehová, inkább itthon vakációztunk. Reggel kilenckor nyitott a strand, a reggelit legtöbbször a medence szélén fogyasztották el a kedves "vendégek". Kaptak fagyit, palacsintát, limonádét, hamburgert, hot-dogot és még csak sorba se kellett állniuk érte. Ebédre kijöttek a vízből és a teraszon falták be a menüt, majd az erős napsütés elől a szobájukba vonultak el egy rövid (vagy néha igencsak hosszú) sziesztára, velem együtt. Ébredés után kaptak valami gyümölcsöt vagy turmixot és már másztak vagy inkább ugrottak is vissza a vízbe. Meg is lett az eredménye: ha nem is tökéletes karcsapásokkal és lábtempóval, de fent maradnak a vízben a kicsik, sőt egymással versenyeznek. Roppant érdekes volt látnom, hogy miután Eszter karúszó nélkül úszkált a medencében, Noémi vérszemet kapott és addig "edzett", míg ő is mélyvíz biztos lett. Hát igen. Noémiben igen erős a versenyszellem. Végtelenül kitartó, erős, aki viszont a vereséget és a kritikát nehezen viseli el. No ilyen gyereknek keresünk most testhezálló sportot.

Ezalatt mi Zoltánnal, házi szabályok szerint, vérremenő vizilabda csatákat vívtunk és ha hiszitek ha nem többnyire én nyertem. A nyugalmas pillanatokat aquafitness gyakorlatok végzésével töltöttem, vagyis tényleg igaz, hogy meglehetősen egyangúan, nevezetesen a medencézéssel töltöttük a legmelegebb hetet.
Arról pedig még nem is beszéltem, hogy attól, hogy Zoltán úgy döntött, hogy szögre akasztja öltönyét és inkább saját vállalkozásba kezd, sokkal de sokkal több időt tud velünk tölteni. Ahogyan a vakációnk első fele a staycation is attól volt igazán remek, hogy velünk volt és hogy két medencézés között együtt ugrottunk el ide és oda vagy éppen a Fővárosi Nagycirkuszba.

Táborok

Hanna igen jó nevű sulijában nem traktálják az alsósokat idegen nyelv tanulással. Azt mondják, sok éves tapasztalatuk azt mutatja, hogy teljesen felesleges, nem fog lemaradni semmiről mert majd negyedikben úgyis jön az angol, addig viszont az alapokat, az olvasást, írást, számolást, szövegértést, helyesrást tanítják meg nekik, de azt nagyon. Hanna nem is jár külön angolra, bár kezdő anyuka koromban egy évig cipeltem Helen Doronra, mert elhitették velem, hogy ez hasznosabb tevékenység, mintha a játszótéren ugrabugrálna....

Szóval magamtól nem biztos, hogy eszembe jutott volna, hogy beirassam Hannát és főleg a kicsiket egy angol-alkotó táborba, ám ha ennek a tábornak történetesen a saját játszóházunk ad otthont, ahol nekem is aktív szerepem van, akkor nyilvánvaló, hogy ott a helyük. Kicsit aggódtam,hogy a kicsik hogy fogják bírni az egész napos programot, mert nekik még nagyon kell az az egy két óra ebéd utáni alvás, de váltig állították, hogy ők már nagycsoportosok és kibírják.

A reggel napindító játékokkal kezdődött és kaptak finom péksütiket. Kilenctől angoloztak, de olyan játékosan, hogy észre sem vették, hogy tanulnak. Tízórai alatt már mindenki azt kérdezgette mikor festhetnek, ám hamar megtanulták, hogy csak a második angol foglalkozás után. Mire elkészültek a művekkel, kellően megéheztek, így átsétáltunk a közeli vendéglőbe. Irtó helyesek voltak a gyerekek a piros egyenpólójukban, ahogy hangosan, vidáman és egyszerre köszöngettek, integettek a Gozsdu udvarban dolgozóknak. "Csókolom festőművész bácsi!-zengett a passzázs. "Ciao! -integettek a spagettibárt üzemeltető olasz fiúknak!

A jobb emésztés érdekében kicsit pihent mindenki, ilyenkor lehetett még festegetni vagy diafilmet nézni, bingózni, kártyázni és csak ezután indultunk el valamelyik érdekes külsős helyszínre. A Bazilika kilátójáról papírrepülőt eregettek, aztán már a téren egy locsolókocsis bácsi volt partner egy jó kis vizes játékban. Volt,hogy a Szabadság Téren lévő intelligens vagy más néven interaktív szökőkút vizétől lett csuromvizes mindenki, de ezt cseppet se bánta senki. Amikor nem volt elviselhetetlenül meleg a Margitszigetre is elugrott a csapat, hogy ott piknikezzünk, játszóterezzünk. A Kisföldalatti múzeum nemcsak a hűvös miatt tetszett mindenkinek, hanem mert kedves és érdekes tárlatvezetésben volt részünk és felszállhattunk az összes kiállított kocsiba, amit egyszerű mezei látogatóknak nem szabadna.
A második turnus idején annyira meleg volt, hogy a Margitszigeti piknik helyett a Magyar Nemzeti Bank látogatóközpontjába mentünk el. A legnagyobb élmény azt hiszem a a Dunai városnéző hajókázás volt a Klára nevű nagyon korszerű hajó fedélzetén, ahol a hajóskapitány pont úgy néz ki, ahogyan a képeskönyvekben vagy filmekben és ahol minden egyes gyerek kormányozhatott egy kicsit stílszerűen a Parlament előtt.
A nap végén a gyerekek az aznapi élmények alapján összeállított, öt-hat kérdésből álló házi feladatot vagy ha jobban tetszik kvízt kaptak. Másnap reggel kielemeztük a kérdéseket és a válaszokat. Igen. Mindenki visszahozta, mindenki dolgozott rajta. Mondanom se kell, az volt a célom ezzel, hogy otthon meséljenek, újra átéljék az élményeket. Tétje is volt a játéknak: a helyes megfejtők piciny gipszfigurát nyerhettek.

Szóval nagyon tartalmasan és intenzíven telt a kétszer öt nap a British Council- Gipszkorszak angol-alkotó táborban. Hannára igazán sok ragadt angolból is, aminek azért örültem, mert negyedikben ezek szerint majd könnyen veszi az akadályt. Az angol tanár mindenesetre nagyon de nagyon megdícsérte. A kicsik is kívülről fújják a színeket, testrészeket és igazán nem tűnt fel, hogy ők a legkisebbek.

Jó volt na. Azért ugye az jelent valamit, amikor a saját lányom könyörög, hogy a második turnusban is részt vehessen és a többi táborozó gyerkőc arról beszélget utolsó nap, hogy milyen kár, hogy nem szervezünk tavaszi, téli és esetleg őszi tábort is a Gipszkorszakban? Egyébként lesz még egy turnus augusztusban, de azon a héten a lányoknak más dolguk van.

Tánctáborban is volt Hanna egy közeli iskolában, aminek fő vonzereje az volt, hogy unokatestvére, Nóri is vele tartott. Szerencsére az a hét már nem volt elviselhetetlenül forró, különben nem is tudom hogyan tanulták volna be a koreográfiákat, amelyből volt vagy három. Majd kapunk valamikor egy dvd-t a produkciókról. Amikor éppen nem táncoltak, akkor ügyességi versenyeket, ki-mit tudot, smink és frizuraversenyt rendeztek, amelyekről mindenféle díjjal érkezett haza Hanna.
Azóta pedig az egyik kedvenc elfoglaltsága, hogy a hugait tanítja be komplett tánc produkciókra.

Bizony félidejéhez ért a vakáció. A java még hátra van...

Ezt mondogatta Noémi két hüppögés között. Vigasztalhatatlan volt.

Még valamikor májusban, de mindenképpen középső csoportban kiesett Noémi első tejfoga. Az eset előzménye az volt, hogy egyik kedves ovis társa (aki szerencsére szeptembertől valamelyik iskola padját koptatja az ovis játszószőnyeg helyett), arra vette rá Noémit, hogy a csúszdán úgy másszon fel, hogy nem a kezeit használja kapaszkodásra, hanem a fogait. Egy kötelet eresztett le, majd úgy, mint valami cirkuszi mutatványban, arra kellett ráharapnia teljesítményorientált lányomnak és úgy felhúznia magát. Valahogy így magyarázta az óvó néni, aki ugyan nem volt tanúja az esetnek de megállapította, hogy Noémi alsó foga erősen mozogni kezdett, noha korábban masszívan az ínyébe volt ágyazva. Kétségtelen, hogy a különös mutatvány felgyorsította a folyamatot, én pedig aggódni kezdtem, hogy ez a mesterséges gyorsítás nem okoz -e problémát majd a későbbiekben. Csak akkor nyugodtam meg, amikor pár nappal később megjelent az új fogacska, szépen növekedni kezdett. A fogtündér is járt nála, ahogyan kell, Eszterke lelkét pedig kicsit ápolni kellett, hogy ne aggódjon, semmivel nincs elkésve és ez nem verseny kettőjük között, neki is pont 20 tejfoga van, ami előbb utóbb kipottyan.
Hannát is nyugtatgatnom kellett, mert ő meg azért puffogott, hogy bezzeg neki csak első osztályos kora legvégén esett ki az első tejfoga és hogy lehet, hogy a húgának meg ennyivel előbb. Elmagyaráztuk, hogy valószínűleg ha nem harap kötélre, még nem esett volna ki és különben is értsék már meg, hogy nem hajszálpontosan egyszerre fejlődnek, attól, hogy testvérek nem egyszerre kezdtek mászni, felállni majd járni...

(Azóta újra elővettem a nagysikerű "Testvérek féltékenység nélkül" című könyvet és minden nap olvasok belőle, magamnak persze, hogy kezelni tudjam ezt a folytonos versengést, rivalizálást, mert persze én azt szeretném ha örülnének majd egymás sikereinek még ha az ebben az esetben csak egy fogkiesést jelent..)

Mire megnyugodtak a kedélyek, Noémi második foga is elkezdet mozogni, pedig semmilyen köteles produkciót nem követett el és nem nyitott ki semmit a fogával. Egyre jobban lötyögött, mígnem a Morzsa Tábor idején a Dunaparton, ott Szentendrén kiesett, majd nem sokkal később el is veszett. Kimondhatatlanul bánatos volt. Mondtam neki, hogy ne csinálja már, szegény fogtündér elvitte, ne sajnálja már tőle, legalább egyet adjon neki emlékbe ha már egyszer ajándékot is vár tőle, de Noémi hajthatatlan volt és azt mondta ő az összes fogát gyűjti abban a kagylóból készült dobozban, amit még Korfun vettünk neki pont erre a célra. Levelet kellett írnunk, hogy ne haragudjon már a kedves fogtündér, de legyen szíves hozza vissza a fogat és ha lehet, mellé még egy peonzát is.
Csak ekkor nyugodott meg, én pedig törtem a fejemet honnan szerezzek tejfogat Noéminek. Ha Hannáéból csennék el egyet, azt biztos észrevenné elsőszülöttem, így azt az ötletet elvetettem viszont biztos voltam abban, hogy anyukám még mindig őrzi az én kiesett tejfogaimat. Még a dobozkát is felidéztem, amiben gyűjtögette. felhívtam és elmondtam neki, hogy vészhelyzet van, segítsen. Ő pedig a szokásos stílusában mondta, hogy persze-persze és hogy ugye nem gondoltam volna sosem, hogy 34 év őrizgetés után visszakérem a kihullott fogaimat, illetve abból egyet.
A kissé megsárgult darabkát beletettem egy csinos dobozba, a fogtündér nevében írtam egy levelet Noéminek, hogy tessék itt van de azért egyet majd adhatna. Párnájára tettem az áhított peonzát és egy mese dvd-t és vártam a hatást. Nem vett észre semmit a csalásból, Eszter viszont nem tudta tovább magában tartani a csalódottságát, bánatát és sírásban tört ki, hogy hozzá nem jött a tündér és majd csak sokára jön, így ismét be kellett vetnem improvizációs készségemet és eljátszottam, hogy nicsak-nicsak, van ott a levél alján egy utóirat is, ami arról szól, hogy a dvd-t Eszternek szánja, előlegként és addig is szépen mossa a fogát, mert hamarosan az övé is kiesik.

Remélem kibírja és nem siettet semmit, főleg nem kötélre harapva mászik fel a csúszdán és azt is, hogy ha majd elolvassa Noémi ezt a bejegyzést, nem haragszik meg a kis csalásért.

Az úgy volt, hogy amikor a barátaink megérkeztek hozzánk és boldogan újságolták hogyan és hol fogják ünnepelni a házassági évfordulójukat, egyszeriben bevillant, hogy mintha nekünk is mostanában lenne a 11. évfordulónk, majd egyszerre csaptunk a homlokunkra, hogy egy nagy frászt lesz, éppen tegnap volt, azaz kár szépíteni a dolgot EGYSZERŰEN ELFELEDKEZTÜNK ERRŐL A NEVEZETES CSALÁDI ÉVFORDULÓRÓL, a 11-ről, pedig előtte azért nagy hangsúlyt fektettünk a megünneplésére, úm. tandembiciklizés, segway túra Budapest belvárosában és hasonló élmények.

Miután felocsúdtunk és a facebookos barátok is lelket öntöttek belénk olyan mondatokkal, hogy..

"Ez csak annyit jelenthet, hogy számotokra minden nap ünnep együtt.."

"... nincs szükségetek mesterségesen emlékeztetni magatokat arra, hogy milyen boldogok voltatok az esküvőtök napján mert azóta is boldogok vagytok együtt."

"... you're having too much fun to remember small details ;-)"

" ...na már.. semmi eytrem bungee jumping???!!! :-) ne mááááár!!!"

" Szerintem egy sikeres házasságot bármikor meg lehet ünnepelni. "

".... annyi programon voltatok együtt, hogy az egyiket tudjátok be házassági évfordulósnak:)ennyi!"

...úgy döntöttünk a Krakkói utunkat nevezzük ki az élmény ajándékunknak, mert hisz élmény volt a javából, ráadásul kettesben utaztunk el. Valóban annyira tömény volt a nyár, azon belül is az augusztus, hogy azt még csak-csak tudtam, hogy milyen hónapban járunk, de arról fogalmam sem volt hányadika van. Íme Krakkó a mi 11 éves házas szemünkkel.

Utazzunk el kettesben Krakkóba!- mondtam és mire észbe kaptam, Zoltán már a Trip Advisor-on nézte a szállásokat és a fapados légitársaságok ajánlatait elemezte. Az ölünkbe hullott ugyanis Zsuszi kolléganőnk kedves felajánlása, miszerint ő tényleg nagyon de nagyon szívesen vigyázna lányainkra pár napig. A lehetőségnek nálunk jobban csak a lányok örültek, mert pár nap nyaralás Zsuzsinál számukra több, mint ajándék és mitagadás mi hasonlóképpen éreztük a ránk szakadt gyerekmentes napokra gondolva. Komolyan úgy készülődtem, mintha a nászútunkra mentünk volna...

Életünklben először repültünk fapadossal, azon belül is a legelvetemültebb légitársasággal, a Ryanair-rel. A repülőtéren még volt időnk egy gyors csocsózásra a galérián, sőt még egy öt perces hát és fej masszázsra is. Csak ezután caplattunk el a beszálló kapuhoz, ahol az otthon, szigorúan A4-es lapra kinyomtatott beszállókártyának nevezett fecniket egy határozott tépéssel érvényesítettek, majd amikor meggyőződtek arról, hogy a kis kézipoggyász egyetlen centivel sem haladja meg a megengedettet, máris kisétálhattunk a betonra, ahol egymás mellé állított kordonok mutatták a helyes irányt és ahol még semmi nyoma nem volt a repülőnknek, ám az esőfelhők gyülekezni kezdtek. Mire leszállt a Ryanair és begurult nyolc lépésre tőlünk, az eső is eleredt. Ott álltunk a betonon a szakadó esőben és nevetve azt mondtuk ilyen nincs! Aztán rájöttünk, hogy de igen, hiszen a fapadosoknak egyetlen célja van, a lehető legkevesebb időt tölteni a földön, minden olyan szolgáltatást, ami sok pénzbe kerül ne (lépcső, utashíd, busz, catering stb) kiiktatni, mert csak így lehetséges, hogy ennyire alacsony áron adhassák jegyeiket. No persze számos módon kiszedhetnek további pénzeket az elővigyázatlan turista zsebéből, ám ha valaki figyelmesen elolvassa a tudnivalókat, akkor nem érheti meglepetés. Egyébként pedig kit érdekel, hogy nem adnak kávét a fedélzeten, hogy nem tudom hátrahajtani az ülésemet, hogy nem mindig kedves a személyzet és hogy sorsjegyet akarnak rádtukmálni útközben. Lényeg, hogy biztonságban és pontosan elvigyen egyik helyről a másikra és ezt megfizethető áron tegye.

Nos, mi percnyi pontossággal érkeztünk Krakkó II. János Pál pápáról elnevezett repülőterére. Annyira pontosan, hogy még nekünk kellett várni egy keveset a Pollera Hotel sofőrjére, akinek persze azonnal a jól ismert lengyel mondattal kedveskedtünk: „Polak, Wegier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki, oba zuchy, oba zwawi, niech im pan bóg blogoslawi!”, azaz: „Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát, vitéz, s bátor mindkettője, áldás szálljon mindkettőre!”

Ezt a mondást egyébként gyakran elsütöttük és mindig nagyon értékelték és mosolyt csalt minden lengyel arcára, ám ennélkül is hiper kedvesek voltak velünk és érződött, hogy szeretik arrafelé a magyarokat és tisztában vannak közös történelmünk epizódjaival is.
A szállásunk egy igazi kis romantikus, száz évesnél is idősebb ékszerdoboz volt, olyan amelyiknek csodás falépcsője nyikorog és színes ólomüveg kép mellett elhaladva arra vágyunk, hogy a falak mesélni kezdjenek a régmúlt időkről. A kis hotel verhetetlenül jó helyen, pár lépésre a fő értől található és a recepciós amolyan régimódian és már-már zavarbaejtően mindig feláll ha elhaladsz a pultja előtt.
Ledobtuk csekélyke csomagjainkat és máris belevetettük magunkat a nyüzsgő éjszakai életbe, amelyik csak hajnalban csendesedett el. Azonnal egy helyi specialitást, a sztrapacskához hasonlító plackit vettünk és azt falatozva figyeltük a világ egyik legszebb terének tartott, a II. Világháború pusztításait megúszó Krakkói főtérnek, a Rynek-nek a forgatagát.

Másnap reggel bevásároltunk pár darabot az édeskés kenyértésztából készült precelből, amelyet gurulós kis bódékból árulnak minden utcasarkon, mert nagy út elé néztünk. Úgy döntöttünk biciklivel fedezzük fel a várost. Még itthon lefoglaltuk a Cool Tour biciklis városnéző túrájára két helyet. A lehető legjobb döntés volt! Profi idegenvezetőnk sosem mulasztotta el a magyar vonatkozású tudnivalókat elmesélni nekünk (pedig csak mi voltunk magyarok a csapatból) és az eredetileg négy órásra tervezett túra, egy órával hosszabbra sikeredett, amit senki nem bánt, pedig időnként szemerkélt az eső. Végtelenül élveztük a város felfedezésének ezt a módját és borzasztóan sajnáltuk azokat, akik biciklis városnézés helyett valamelyik villanyautóba pattantak be és a magnóból szóló idegenvezetéssel kellett beérniük.

A nagyi étterme nevű kis kifőzdében ettünk szinte mindig, mert tényleg olyan a miliő és az étel is, mintha valami rokon lengyel nagyinál vendégeskednénk. A céklaleves ízétől mejnem elaléltam, annyira de annyira finom volt.

Persze gyalog is bejártuk a legnevezetesebb helyeket, volt időnk leülni egy kávéra vagy éppen egy krémesre, vagy a Posztócsarnok árusainak kínálatát nézegetni, ami leginkább a borostyánból készült ékszereket tette ki. A Szent Mária székesegyház valóban lélegzetelállítóan szép belül. Minden órában harsonaszó jelzi, hogy tiszta a levegő, nem közelít a város felé ellenség. Komolyan. Ez a szokás megmaradt a tatár támadás óta és a mai napig egy ember fújja meg harsonáját mielőtt körülnéz a templom tornyából. Láttuk. Tényleg nem magnóról megy. Érdekes- , mint megtudtuk apáról fiúra szálló mesterség mindenesetre.

Elsétáltunk a Wawelbe is, láttuk II. János Pál Pápa krakkói otthonát, ahová minig hazatért és az ablakot, ahonnan a hívekkel közvetlen stílusban beszélt. Persze villamossal is utaztunk, kinéztünk egy jó hosszú vonalat és azzal mentünk keresztül kasul a vásosban. Kötelező megálló Schindler gyára, ahol a Spielberg filmet forgatták, ám mi nem mentünk be.

A lelkem, a szívem tiltakozott az eszem viszont nagyonis azt mondta, hogy fontos látni saját szememmel Auschwich-ot és Birkenaut, a két leghírhedtebb haláltábort. Féltem tőle, tartottam attól,hogy mélabússá teszi majd a napjaimat, pedig feltöltődni szöktünk el otthonról...
Zoltán viszonylag hamar meggyőzött, hogy bűn lenne kihagyni ha már egyszer ott vagyunk és ezen a "látnivalón" iganis túl kell esnie minden felnőttnek. Másnap egy kényelmes kis busz haladt a lengyel nevén kevésbé ismert Oswiecim nevű település felé. Menet közben egy dokumentumfilmet vetítettek le, azt amelyiket egy orosz kiskatona készített, amikor rátaláltak a helyre, hogy aztán felszabadítsák és kimenekítsék a túlélőket. Többször összerezzentem a gondolattól, hogy hamarosan ott fogok sétálni, ahol ezek a borzalmak történtek..

Meglepett a zsúfolásig megtelt parkoló látványa és megnyugtatólag is hatott rám a sok száz ember, akik hozzánk hasonlóan azért érkeztek, hogy a XX. század egyik legmegmagyarázhatatlan borzalmának helyszínén folyamatosan feltegye magának a kérdést, hogy "Miért? "
Az emlékközontnak saját idegenvezetői vannak, profi fejhallgatós hangosítással, hogy ne zavarják egymást a csoportok. Beáta tényszerűen, részletesen mesélt a helyszíneken. Minden olyan békés, nyugodt és steril volt, hogy akkor és ott nem viselt meg különösen a látvány. Beáta többször megemlítette, hogy a magyarok túlteljesítettek a deportálásban, alig tudták fogadni a vidékről összeszedett és vagonokba préselt zsidókat.... Mélyen felkavaró élmény volt, ám akkor és ott sodródtunk a tények, adatok, helyszínek, látottak között és bizony csak napokkal később jutott eszünkbe a sok szörnyűség. És igen. Most már én is azt mondom,hogy aki Krakkóban jár, annak látnia kell.

Kimerülten érkeztünk vissza a városba és mindketten úgy éreztük aludnunk kell egyet ahhoz, hogy újra belevessük magunkat Krakkó gyönyörűszép városába.
Késő estig csatangoltunk, néztük a nyüzsgő teret.

Képeslapot is írtam a lányoknak. Valami olyasmi állt benne, hogy Krakkó meseszép város ugyan de olyan kisgyerekeknek, mint amilyenek a mieink is, unalmas és fárasztó lenne. Tökéletes választás volt hát a részünkről, hogy ezt Lengyelország eme ékszerdobozát fedeztük fel csak kettesben.

Kezdhetném olyan közhelyekkel, hogy el sem hiszem, hogy így elszaladt az idő és jaj mennyire gyorsan nőnek ikerlányaink és megállítanám az időt legszívesebben, de nem teszem, mert én csak egyszerűen büszke vagyok arra, hogy ilyen szépen cseperednek, hogy egyre okosabbak, értelmesebbek, ügyesebbek. Szerettem az öt éves korukat és szeretni fogom a hatodikat is. A nagy napra megtanulták Milne versét és sokszor elmondják nekem:

Egyesztendős voltam,
épphogy elindultam.
Aztán kettő lettem,
épp, hogy megszülettem.
Hároméves lettem,
én voltam? Nem értem.
Négyesztendős múltam,
s nem volt semmi múltam.
Évem száma öt lett,
nem volt bennem ötlet.
De most, hatéves vagyok,
és okos vagyok nagyon, nagyon,
így azt hiszem, ezt a kort már
soha-soha el nem hagyom!

No ezen aztán mindig rendesen meghatódom...

Nagycsoportos óvodások, akiknek jövő ilyenkorra az iskolapadban a helyük. Nagyon várták a szülinapjukat idén is. Minden este el kellett mondani, hogy még hányat kell aludni a nagy napig. Mutattuk a naptáron is. Közben érkeztek a kívánságok, amelyek közül nekem speciel a legnagyobb fejtörést a saját készítésű tortára benyújtot igény okozta. Aztán persze közönség segítséggel megbírkóztam ezzel a feladattal is, ráadásul nagy sikere volt pedig a tortasütés nem az én műfajom.

A meghívókat persze most is együtt és tőlem szokatlan módon, abszolute időben készítettük el a lányokkal. Törlőkendő gurigáját festettük be akrillal, ezt pöttyöztük be fülpucoló pálcika segítségével. Azért kellett a hosszabb gurigához folyamodnunk, mert csak így tudtuk elrejteni benne a feltekert gipszkorszakos meghívókat és egy-egy piciny gipszfigurát, a lányoknak kis muffint, a fiúknak pedig autót. Miután ezeket gondosan elrejtettük a hengerekbe, piros raffiával átkötöztük őket. Igazán helyesek lettek szerintem és a lányok nagyon nagyon büszkén adták át a gyerekeknek a szokatlan formátumú szülinapi meghívójukat.

Ezután girlandot készítettem, de ezt már egyedül. Egy csomag nagyon bulis szalvétát áldoztam fel a cél érdekében és még némi szabadidőmet, merthogy egy ideig eltartott, míg a szalvétákat a hajtásnál elvágtam, majd a kapott négyzetekből háromszögeket gyártottam. Ezek kerültek fel egy spárgára és mondhatom, hogy pont úgy nézett ki, mint a drága party kellékes girland, arról nem beszélve, hogy a lányok felváltva mondogatták, hogy nekik van a legjobb anyukájuk a világon...

Aztán, hogy ne okozzak csalódást nekik, meg kellett ígérnem, hogy én készítem a tortát, ugyanis közölték, hogy csakis saját készítésű tortán hajlandóak elfújni a gyertyáikat. Elég otthonosan mozgok a konyhában, de, mint írtam a torta nem az én műfajom. Nem szégyeltem tanácsot kérni, így aztán a sok recept közül alig győztem kiválasztani a sütés nélküli almás, vanília pudingos, babapiskótás, tejszínhabos tortát és a másikat a mascarponés, csokis piskótásat. Örültem, mert Noémi pont ezeket az összetevőket sorolta fel, amikor benyújtotta tortaigényét és Eszter is elégedett volt a beígért ízekkel én meg rájöttem, hogy tudok piskótát sütni.

Reggel tejszínhabos kakaóval, valamint az ünnepeltekről készült fotó válogatás girlanddal vártam Esztert és Noémit (meg persze a többieket) a konyhában. A tejszínhab aztán szépen mindent beborított, mert a kölcsön szifont nem lehetett megfékezni. Már nem emlékszem, hogy mérgelődtünk vagy nevettünk...

Hanna egyébként meglepett mindenkit saját készítésű ajándékával. Egy-egy fél szívecske medált gyártott papírból, amelyet felfűzött egy fonalszálra. Az ikrek nyakába tette, akik aztán boldogan összeillesztették a két felet, hogy egy legyen. Komolyan meghatott legnagyobb gyerekem figyelmessége, kedvessége. Mivel a papír nem túl tartós anyag medálhoz, megbeszéltem vele, hogy ha van kedve, a szíveket valami másból újra elkészítheti és ehhez én SZÍV-esen asszisztálok.

A buli természetesen a Gipszkorszak Játszóházban tartottuk. Nagyon örültek, hogy végre nem más gyerekeknek szervezzük a zsúrt, hanem nekik. Igyekeztem a házibuli és a máshol tartott buli elemeit ötvözni, így aztán saját kezembe vettem az irányítást. Készültem játékokkal, amelyenek csak a töredékére volt szükség, így egy részét elraktároztam Hanna szülinapjára decemberre. A gipszfestés után lejátszottuk azért a jelmezes-beöltözős játékot, készült csoportkép, majd megérkezett a bohóc, mert a kicsik számon tartották, hogy Hanna bulijának fénypontja egy bűvész volt, hát akkor légyszíves ők is hagy hívjanak meg a színpadra sztárvendéget. Így esett a választás az általam igen sokra tartott és rendkívül tehetséges, cseppet sem erőltetett Tomi bohócra, akihez volt már párszor szerencsénk és még sohasem okozott csalódást senkinek.
A bohóc jól elszórakoztatta a csillámtetkós gyerekeket és az érdeklődő felnőtteket, majd amikor lejárt a műsorideje, ahelyett, hogy elment volna, a tortavárás közben is segédkezett és aktívan közreműködött a jókedv kerekítésben.

A torták, mint említettem osztatlan sikert alkottak, bár külalakban azért van mit fejlődni és még mindig nem értem, hogy a lányoknak miért nem lett volna jó a profi cukrászdai csoda valamelyike, pedig azok sokkal mutatósabbak. Az tény,hogy nem kaptam volna azokért ennyi puszit, ölelést. Móni most sem hazudtolta meg magát. Egy hatalmas tálcányi saját készítésű, friss, langymeleg kakaóscsigával állított be. Mondanom se kell, megrohamozták őt és a kis zászlócskákkal díszített tekercseket. A nap egyik fénypontja volt, kijelenthetem.

Az ajándékozást szokás szerint játékosan bonyolítottuk le, mert nem bírom, amikor a buli elején a nagy forgatag közepén csak úgy odadobják a vendégek az ünnepeltnek, akinek persze nincs alkalma kibontani, megköszönni rendesen. Mi meg szoktuk kérni, hogy egy kijelölt helyre tegyék le a csomagokat és majd ha itt az ideje, adják át a színpadon lévő nagy fotelben ülő het éveseknek. Több módja is van ennek. A kisebbeknél még működik a tapogatós, azaz bekötött szemmel ki kell tapogatni éppen ki áll előttük és ha ez sikerül jöhetnek a puszik és a köszönömök. Lehet hangelváltoztatással is vagy ha erre a helyszín alkalmas csak egy kis testrész (kar, láb) megmutatásával kitalálni ki az éppen soros ajándékozó. Szeretik még azt is, amikor jellemezni kell azt, aki előttük áll. Milyen színű ruhában van, milyen a haja, alkata, ciője stb. Ha kitalálták, jöhet megérdemlik az ajándékot. Persze sok nevetéssel zajlik le egy ilyen ajándékosztás.

Akinek még volt ereje vagy kedve, az kitölthette az elmaradhatatlan " Ki tud többet az ikrekről? " TOTÓt. Mondanom se kell, majdnem mindenkinek volt kedve, pedig a buli hivatalosan már véget ért addigra. Naná, hiszen volt tétje. Kis gipszfigurákat lehetett nyerni vele. Mivel főleg ovisokból állt a vendégsereg, úgy játszottuk le, hogy két fős csapatokat kellett alkotni, amelyek közül legalább az egyiknek írástudónak kellett lennie. Egyébként ezt is a kicsik kérték és úgy érzem jó sok szülinapjukat kíséri majd végig ez a kis játék, amelynek ők a főszereplői. A kérdések feltevésekor szembesültemmegint azzal,hogy egy év alatt mennyi változáson mentek keresztül. Noéminek kiesett már két foga, vízbiztosak lettek, azaz úszógumi és karúszó nélkül is pancsolhatnak a 150 cm-es vízben, Noémi remekül, Eszti még kissé bizonytalanul gökorcsolyázik az anyukámtól kapott szülinapi ajándékban. Volt pár vicces kérdés is, pl hogy szólítanak engem (anya fényes csillag) vagy éppen Hannát (nem, nem drága nővérkénknek sajnos, csak úgy egyszerűen és hangosan Hannának) és mitől fél Eszter nagyon (darázstól).

A buli végére minden kis alkotás becsomagolva várta gazdáját. Noémi és Eszter erre a napra már jó előre kinézte mit szeretnének festeni. És tudom, hogy nagyon gyakolottak, ügyesek, precízek, hogy szépen festenek tényleg, hiszen elég sokat művelik ezt a tevékenységet, de engem is meglepett a végeredmény. Két hat éves virágszálam két gyönyörűséges, óriási tulipánt festett. Nem egyformát, hiszen ők sem egyformák, csak éppen ikrek vagy ha jobban tetszik egyidős, hat éves testvérek.

Isten éltessen sokáig benneteket kis csodáink!

A fotózást ezúttal egy lelkes amatőr anyukára bíztam. Remélem hamarosan elkészül a montázsokkal és feltehetem ide a legjobbakat.

Girland és meghívó ötlet: Kifli és levendula

"A rendőr megállít egy kosarat vivő kislányt :
- Mi a neved, hová mész és mi van a kosaradban ?
- Esztergomba. "

Legalább tízszer elmondtuk a viccet és ugyanennyiszer kuncogtunk rajta, (különösen Eszter) mire végre megérkeztünk Esztergomba, ahol én ugyan már jártam párszor, de a lányok még soha. Ez olyan tipikus egy napos kiándulás szokott lenni a pesti embernek. Ha nagyon sietnek még belefér Visegrád is. No ezt nem akartam, ezért kitaláltuk, hogy egy éjszakát majd Esztergomban alszunk, majd szépen kényelmesen átautózunk Visegrádra, ahol még kényelmesebben megnézzük a várat, kirándulgatunk, megint megszállunk valahol és csak ezután indulunk haza.

Mielőtt rátérnék arra, hogyan fedeztük fel Esztergom és Visegrád szépségeit, el kell mesélnem valamit. Zoltánnal vannak bizonyos dolgok, amelyekben nem tudunk közös nevezőre jutni pedig már 11 éves házasok vagyunk. Nem és nem tudok térképet olvasni, ő viszont számomra érthetetlen okokból nem akar GPS-t venni az autóba. Azt mondja, akkor elkényelmesedne. Szerintem viszont sokkal praktikusabb megoldás, mint vezetés közben bogarászni a térképet, arról nem beszélve, hogy egy csomó felesleges, főleg eltévedésekből adódó házastársi vitát megspórolhatnánk... No mindegy. Ha jól emlékszem decemberig adtam haladékot neki, hogy beszerezzen egy megbízható készüléket.
A másik ilyen típusú vitánk abból szokott adódni, hogy Zoltán mostanában annak a híve, hogy ne foglaljunk előre szállást ha útra kelünk, mert úgyis találunk megfelelőt majd menet közben. Nekem tetszene az ötlet ha húsz évvel fiatalabb lennék és mondjuk gyerektelen. Kétségtelenül izgalmas hotelről hotelre járni, míg végül valahol kapunk szobát. Gyerekekkel viszont szerintem már kevésbé jó buli. Nem tagadom, amióta anyuka lettem, a biztosat szeretem. Esztergomba végül úgy érkeztünk, hogy kinéztünk pár szimpatikus panziót és reménykedtünk, hogy majd tárt karokkal fogadnak bennünket. Nem így lett. A másodikban és a harmadikban is teltház volt. Mondogattam is, hogy kérem szépen nincs itt olyan nagy gazdasági válság, az emberek még utaznak, nyaralnak és szállást is foglalnak. Végül találtunk a Mária Valéria híd lábánál egy meglehetősen tájidegen mediterrán stílsú panzióban egy szabad szobát, ami arra jó volt hogy az egész napos mászkálás után lehajthassuk a fejünket. Akkor úgy éreztem igenis nekem van igazam ebben a vitában, ám Visegrádon (sőt később Szlovéniában) N már homlokegyenest más véleményen voltam...

Az Esztergomba vezető úton az általam nagyon nagyra becsült Gyereketető blogírójának, Virágnak a témához kapcsolódó lapbookját tanulmányoztuk. Így aztán mire a városba értünk már tudtuk, hogy 17 méter vastag a Bazilika fala, hogy mit jelent a Bazilika szó, mit keresett Liszt Ferenc a templomban, hogy kereken 100 m magas és azt is, hogy nem hagyjuk ki a Duna múzeumot majd.

A Bazilika tetejére másztunk fel elsőként. A budapesti kényelmes, liftes, laza lépcsős után ez meglehetősen izgalmas, lihegős és tériszonyos élmény volt. Az utolsó szakaszt egy igen keskeny csigalépcsőn kellett megtenni, ráadásul szembejövő forgalom mellett. Pici gyerekkel kivitelezhetetlen mutatvány lett volna feljutni, ám a mieinkkel élmény volt, bár fogtam erősen a kezüket. Körbenéztünk, fotóztunk, gyönyörködtünk a szemünk elé táruló látványban, aztán remegő lábakkal a kriptába is lemerészkedtünk, ahol nagyon jó esett a hűvös és ahol megbizonyosodtunk arról, hogy valóban 17 m vastag a fal.

Rohantunk a kisvonathoz, mert amelyik városban jár városnéző kisvonat, arra nekünk fel kell szállnunk. Jól esett a sok lépcsőzés után ülve megismerni a várost, amelyiken látszik a politikai hercehurca. Aki egy kicsit is járatos a politikában az tudja, hogy a város karakán polgármester asszonya csakazért sem hagyja magát és erején felül és mindenféle gáncsoskodás ellenére is életben tartja a várost, amelyik azért van büntetésben, mert nem fideszes a vezetője... Itt- ott szomorú látványt nyújtottak a romos épületek vagy az élményfürdő előtti félbehagyott építkezés. A folyó melletti sétány csodaszép és hangulatos lehetne...Hátha az lesz egyszer.

A Duna múzeum tavaly megkapta az Év múzeuma díjat így nem hagytam magamat lebeszélni eredeti tervemről,hogy ezt nekünk látnunk kell. Mondtam a fanyalgó lányaimnak, hogy higgyék el, ez nem az az unalmas, vitrines múzeum lesz, hanem olyan, amilyet szeretnek. Interaktív, tele ötletekkel. És anyának (értsd nekem) megint igaza(m) lett. Tetszett nekik a víz erejével működő pecsételő gép, amely segítségével nyomdát kaptak a jegyükre. Tetszett nekik a fülhallgató, amiből folyókról szóló verseket hallgathattak, de talán a legjobban a pancsoló részt élvezték, ahol mielőtt nyakig vizesek lettek, egy nagyon kedves múzeumpedagógus elmagyarázta mi miért van, mit mutat be. Volt ott örvény, kis gát, vízimalom. Később a vizimadarakat és a folyók mentén élő állatvilággal ismerkedhettek meg, majd egy stilizált helikopterbe ülhettünk be és föntről figyelhettük meg milyen pusztításra képes az árvíz és hogyan zajlik a védelem.
A következő teremben mamuszokat húztunk a lábunkra, nagyítót vettünk a kezünkbe és négykézláb csúszkálva kerestük meg a városokat, folyókat, tavakat, amelyeket felismertünk és megtaláltunk a google map padlóra nyomott változatán.

Vacsorázni Szlovákiában szerettünk volna. Miközben simán, mindenféle ellenőrzés nélkül átgurultunk a szépséges Mária Valéria hídon, a lányainknak arról meséltünk, hogy nem volt ez mindig ilyen természetes és azt is el kellett magyaráznunk, hogy miért beszélnek sokan magyarul azon a vidéken. Abban egyetértettünk, hogy a Bazilika a szlovák oldalról a legfotogénebb.

Végülis nem egy hétköznapi knédlis étteremben vacsoráztunk, hanem egy olyanban, amit szerintem minden gyerek élvezne, hiszen nem kell késsel, villával enni és nyugodtan lehet büfizni. Még azt sem kell mondani, hogy köszönöm és egyenesen kötelező könyökölni. A Középkori Paraszt étterem ilyen. Előre figyelmeztetnek, hogynem udvariatlanságból beszélnek majd egyszerűen vagy éppen udvariatlanul veled, hanem mert itt egy időutazásban lesz részed. "Nesztek!" Így tették elénk hatalmas fatálon az irdatlan mennyiségű ételt, amelyeket a gyertyás világítástól alig láttunk. Finom volt, nyakig maszatosak lettek a gyerekek és még sokáig emlegettük őket.

Esztergomtól élményfürdőzéssel búcsúztunk el. Csúszdáztak, örvényben kalimpáltak. úszkáltak, amihez a díszletet a dombon magasló Bazilika adta.

Visegrád felfedezését szálláskereséssel kezdtük meg. Már éppen kezdtem volna mondani az "ugye megmondtam" kezdetű mondókámat, amikor a hegy oldalában megláttunk egy majdnem kész szállodát. Nekem már a neve is tetszett. Patak. Mivel embereket láttunk a teraszon enni, inni, feltételeztük, hogy már megnyitott és csak ránk vár. Az látszott, hogy nagyon ízléses, nem nyomja agyon a természetet és külön hangulatot kölcsönöz neki az előtte csörgedező patak. Zoltán ment be érdeklődni, majd diadalittasan mesélte, hogy az emberek, akiket enni látunk éppen a megnyitót ünnepelték, merthogy a szálloda vadonat új, vannak részek, amelyek még nem is készültek el, az utolsó simítások még hátra vannak, de azért szeretettel fogadnak bennünket, mint első, kísérleti vendégeket és ha már így alakult, akkor teszteljük le a szobát rendesen. Így történt, hogy két gyönyörűszép szobában hajthattuk le este a fejünket egy olyan ágyban, amelyikben még nem feküdt vendég előttünk. A hotelt pedig bátran ajánlom mindenkinek, aki ősszel, télen, tavasszal vagy nyáron arra keveredik.

Visegrádot a Margitszigetről már jól ismert Bringóhintóval fedeztük fel, csak arra kellett vigyáznunk, hogy a megunhatatlan Dunakanyar látványa ne vonja el a figyelmünket az útról. A hiper szuper fa mese játszótéren lepattantunk a járgányról és egy kis időt eltölthettek a lányok. Megnéztük persze a Várat és a hozzá tartozó kiállításokat majd a Mogyoró hegyre mentünk szaladgálni és enni egy jót.

Másnapra maradt a megunhatatlan bobozás, aztán már csak a hazautazás.

Következik: Szlovénia

Vannak ezek a kuponos oldalak, amelyek közül egy csomót olvasatlanul kitörlök, időnként végigrágom magamat az akciókon és van olyan is, hogy megakad a szemem valamin és felkiáltok "Ez pont nekünk való!"
Nos, pont ez történt akkor is, amikor megláttam a Bledbe csalogató ajánlatot. Hiszen ez valami gyönyörű, ide nekünk is el kell utazni, ha nem is az ajánlatot elküldő céggel, hanem saját magunk által. Azt mondják nem árt letesztelni egy új autót egy viszonylag hosszabb úttal, hát Szlovénia még pont elviselhető távolságban van de mégis kellően messze Budapesttől. Ideális úticél gyerekeseknek. Az utolsó löketet az adta, hogy Hanna ovistársának szülei a fecebookon megosztották a mesebeli Bledről készült képeiket. Eldöntöttük, ez lesz a következő úti célunk.

A nemlétező határon átérve valahogy hihetetlennek tűnt a kontraszt, az a tökéletesség, a táj szépsége, rendezettsége. Hogyhogy nem tudtam én ezt eddig? Nem is kell Svájcig utazni a sokat emlegetett svájci tökéletességért, tisztaságért, tájképért. Valahogy minden szemet gyönyörködtető, turistabarát volt és az is maradt végig.

Amikor megérkeztünk Bledbe, Hanna a maga majdnem kilenc éves fejével azt kérdezte, hogy itt büntetik -e a szemetelést, mert annyira szokatlan volt az utcák tisztasága. Ezzel azt hiszem mindent elmondtam arról hová csöppentünk...

Bled várába keveredtünk először, ami azért jó, mert föntről egészben és egyszerre láthattuk, hogy micsoda mesebeli helyre érkeztünk. Mint egy terepasztal. Valószínűtlenül kék tó, a közepén egy kis szigeten egy templom. A tavakon csónakok és gondolák, a domboldalon egy extrém meredek bob pálya. Csodás erdő, csupa zöld és ez mind ránk várt. A Várban megnéztük a kiállítást, a kovácsműhelyt, a nyomdászt és újfent meglepődtünk a minőségen, a kedvességben vagy csak a belépőjegy szépségén (megjegyzem Visegrádon egy db. pénztár blokk a jegy..hihetetlen, hogy nem jut eszükbe egy Mátyás királlyal díszített kartonlapot nyomtatni....

Bled várából indultunk aztán szállást keresni. Aki olvasta az előző bejegyzésemet, az tudja mi erről a módszerről a véleményem, mégis be kellett látnom, hogy a legeslegjobb hotelt találtuk meg egy másik hotel recepciósának ajánlása révén. A Sava hotel láncolathoz tartozó Savica ugyanis arról híres, hogy szereti a gyerekeket. Három csillagos, így megfizethető (főleg egy kis alkudozás után..) ráadásul a közvetlen mellette lévő négy csillagos testvér hoteljének élményfürdője korlátlanul igénybe vehető. Jó nagy, családi szobát kaptunk, amelyeknek különleges bájt kölcsönzött a bekeretezett gyerekrajz dekoráció. A szinteken játszórész volt kialakítva és egyáltalán, tényleg minden a gyerekek kedvére volt kitalálva. A hotel emblematikus figurájával, a hattyúval sokat találkoztunk és mivel az olimpia kellős közepén érkeztünk nyaralni ilyen képek is készültek rólunk.
Nem hiszem, hogy egyhamar elfelejtjük hogyan drukkoltunk a magyar úszóknak és hogyan kiabáltunk az étteremben együtt, amikor Gyurta Dani világcsúcsot úszva beért a célba.

Meglehetősen intenzív napokat töltöttünk aztán Bledben, mert Bledben lehet hajókázni és kötelező megszámolni a szigeten lévő kis templomhoz vezető lépcsőfokokat. Ott aztán a "különleges vagy szép helyen iszom a kávémat" című fotó sorozatomhoz el kell fogyasztani egy fincsi capuccinot, majd visszaérni a ladikunkhoz, nehogy ott ragadjunk.

Bledben van egy irdatlanul nagy és meredek bob pálya. Még szerencse, hogy itthon elég sokat edzettünk és tudjuk mi fán terem az ilyen mutatvány, bár így is rémisztőnek tűnt, hogy egy olyan pályán csússzunk le, ahová libegőn kell feljutni. Lábunk alatt a gyönyörű kis város, a tó, amiben akár gyönyörködhettünk volna is, ha nem a fékezéssel és sikítozással lettünk volna elfoglalva. Túléltük!

Bledben van egy kukorica labirintus, amitől nem sokat vártunk, aztán nem győztük a szlovének igényességét, találékonyságát, kreativitását dicsérni. A 18 állomásból álló labirintus bejárása közben egy csomó feladatot meg kell oldani és mindent megtanulhatunk a kukoricáról, az erdőről és az állatvilágáról.

Bledtől pár percre található a Vintgar szurdok. Korán érkeztünk, mert tudtuk, hogy ez is egy kihagyhatatlan látnivaló. A kocsink csomagtartójában gyorsan kényelmes cipőkre és hosszú-ujjasokra váltottunk. Fapallókon sétálva csodálhattuk a természet szépségeit, vízeséseket, kristálytiszta patakot, benne a jó kövérre hízott halakat. A szurdokot Szlovénia legnépszerűbb természetes jellegzetességei között tartják számon. 1600 méter hosszan folyik rajta keresztül a Radovna folyó, mely a 16 méter magas Sum-vízeséssel hagyja el a szurdokot, ez Szlovénia legmagasabb folyami zuhataga. Az útvonal nagyrészt a meredek sziklafalakra épített pallókból áll - ezek elég szűkösek, nem egy helyen a szembeforgalom nem fér el mellettünk, félre kellett húzódnunk, de a lányaink már elég nagyok voltak ehhez a kétszer másfél kilométeres túrához is.

Bledben meg kell kóstolni az utánozhatatlanul finom és eredeti krémest, amit ugyan sok helyen mosolyog ránk, ám az igazit a Park Hotelben lehet kapni és annak a teraszán érdemes elfogyasztani. A krémes története annyi, hogy 1953-ban a Vajdaságból Bledbe költöző Lukács István a Park hotelben kezdett dolgozni és csapatával egy régi krémes receptjét felelevenítette és itt ott változtatott rajta.

A hazautat úgy időzítettük, hogy kényelmesen beleférjen még a kihagyhatatlan program, a túlzások nélkül világ legszebb cseppkőbarlangja a Postojnska Jama meglátogatása.
A nagy kánikulában külön jól esett a kilenc fokos barlangban a túra, ahová meglehetősen nagy sebességgel száguldozó kisvonattal lehet bejutni. Kiszálláskor különböző nyelven vezető csapatokhoz lehet csatlakozni. Mi az angol idegenvezetővel tartottunk de a lányok kedvéért kibéreltünk egy magyar nyelvű audio guide-ot is. Mesevilág volt ez a javából, a lányokkal a cseppköveket valamilyen állathoz vagy más formához hasonlítgattuk és arról beszéltünk, hogy mennyi, számukra (de még számunkra is) felfoghatatlan sok idő kell ahhoz, hogy ilyen nagyra megnőjön egy cseppkő, amelyek közül a függő cseppkövek neve sztalaktit, az álló cseppkő sztalagmit, az összeérő cseppkőoszlop pedig a sztalagnát. Még a bejáratnál kaptunk egy kis szórólapot, amelyben leírták hogyan óvjuk a barlangot és annak élővilágát, merthogy akármilyen hihetetlen a barlangnak van élővilága, amelynek leghíresebb példányai az emberhalak, más néven vak gőték. Az ő védelmük érdekében is arra kérték a látogatókat, hogy ha lehet ne fotózzanak vakuval, ám ez sok (főleg japán) turistát nem zavart...A Vivárium nevű kiállításon egyébként a többi kis élőlényt is megnézhettük a gyerkőcökkel, amely művelethez kaptak kis elemlámpát is.

Utolsó erőnkkel még megnéztük a cseppkőbarlangtól 9 km-re lévő mesebeli Predjamai várat, amelyet egy sziklafalba építettek a ravasz tulajdonosok és amelyről megtudtuk, hogy bevehetetlen. Amikor ott állsz a közvetlen közelében, nem tudod elképzelni, hogy mese vagy valóság amit látsz, így jobb ha belépsz és megnézed közelebbről a szépen felújított termeket, szobákat, falakat. Itt is szinte természetesnek vettük, hogy kaptunk magyar nyelvű prospektust a belépőjegy mellé.

Üdítő, pihentető, nyugtató, felemelő élmény volt Szlovéniai nyaralás. Ha kedvet kaptatok hozzá, böngésszétek a turisztikai honlapjukat, ami persze nagyon igényes és hasznos. Szerelmesek lettünk az országba. Mondjuk a mottójuk alapján szinte biztosak is abban, hogy a hozzájuk látogatóknak rabul ejtik a szívét:

I FEEL SLOVENIA

Van néhány dolog, amiben nem értünk egyet Zoltánnal, de azzal igen, hogy ha lehet ne menjünk nyaralni kétszer ugyanarra a helyre. A Balatoni nyaralásokat is úgy szervezzük, hogy mindig más településben, városban töltsünk el egy vagy két hetet. Hiába kecsegtető Lelle a sekély vízpartjával, hiába éreztük jól magunkat Bogláron, hiába festői Alsóörs és a környék, egyszerűen pazarlásnak éreznénk ha mindig ugyanott mártóznánk meg a magyar tengerben. Nem is való nekünk nyaraló, bár lehet, hogy húsz év múlva más álláspontra jutunk. Addig azonban szeretjük a változatosságot a Balatonnál is. Így esett idén a választás a Balaton fővárosaként is ismert Keszthelyre, ahol eddig mindig csak átutazóban jártunk vagy csak egy gyors látogatás erejéig végigrohantunk a sétálóutcán, esetleg a kastély kertjébe is benéztünk és elmajszoltunk egy fagyit. Keszthely ennél többet ér és mi csak a megfelelő alkalomra vártunk mindig.

Az éjszakai kastélylátogatás idején aztán kiszakadt belőlem a mondat, hogy Igen! Érdemes volt ennyit várnunk ezzel, no de erre majd később visszatérek.

A ház, amit béreltünk csak egy ugrásra volt a gyönyörűen felújított Fő tértől. Ide ugrottunk el először, hogy valami harapnivaló után nézzünk. A patinás gimnázium épülete előtt egy kis időt eltöltöttünk, mert gondolom nem véletlenül hagyott helyet a szobrász, Farkas Ferenc a bronzból megformált padon ülő Festetics György gróf mellett, hanem azért, hogy boldog boldogtalan leülhessen mellé, hogy aztán ott pózoljon egy fénykép erejéig. Az egész város egyébént tip-top, rendezett, ahol pedig mégsem, az azért van, mert éppen építkeznek.

Persze főleg a Balaton és a kastély miatt mentünk, kaptunk is mindkettőtől jó sok élményt.
A Városi strand volt törzshelyünk, amelynek különlegessége az 1864-ben épült szigetfürdő. A Balaton partján egyedülálló módon korhű stílusban felújított épületet 2007-ben hozták rendbe és ha ránéztünk szinte láttuk a korabeli fürdőruhában, napernyőkkel sétáló hölgyeket. A strand másik vonzereje a Balaton alakú élménymedence, amin először megrökönyödtem, mert ugyan ki a fene akar medencében úszkálni, amikor ott a Balaton...

Aztán amikor a partra értünk rájöttem, hogy mégiscsak jó, hogy ott van, mert legalább abban volt víz bőven. Mondták nekünk, hogy alacsony a Balaton víz szintje és hogy hozzunk magunkkal pár hordó vizet Pestről, mert nagyon kell, de nem gondoltuk volna, hogy ennyire nagy a baj. Soha életemben nem láttam ilyennek a magyar tengert, de a helyiek sem. A lányok persze élvezték a sarazást, dagonyázást én meg nyugodtan hátra dőlhettem a nyugágyban, hiszen attól nem kellett tartanom, hogy elmerülnek a vízben. Hosszan kellett sétálnunk, hogy olyan részhez érjünk, ahol már valóban úszni lehetett. Egy kicsit aggódtam egyébként a kagylók miatt, mert vendéglátónk felhívta a figyelmemet arra, hogy a főbejárat előtti részen kicsit kevesebb a kagyló, ami nekem ugyanolyan, mintha azt mondta volna, hogy a bejárati ajtó előtti részen kevesebb a cápa. A kagylóba bele lehet lépni és elvágja az ember lábát. Juj ezt nagyon nem akartam. Erre vannak kitalálva ezek a strandcipők tudom, de nekünk éppen nem volt ilyen a csomagunkban. A lányokat ez se nagyon izgatta (kivéve Noémit, aki mindenben rám ütött). Boldogan emelték ki az időnként óriási méretű kagylókat, aztán alapos tanulmányozást követően visszatették persze természetes élőhelyükre- szóval jól elvoltak.

Vizibicikliztünk is. A mélyvízben aztán Zoltán leszállt a járműről, hogy egy kicsit edzzen a közelgő Öböl átúszásra, amin elhatározta, hogy jóbarátjával együtt részt vesz. Mi addig mellette vagy mögötte tekertünk és drukkoltunk neki vagy éppen a "Balatonnál sej haj de jó" című dalt énekeltük teli torokból.

Lángost ettünk, fagyiztunk, jégkrémeztünk, játszótereztünk és Hanna óhaját is teljesítettük. Kapott egy szép henna festést a kézfejére, mert erre vágyott. Nos a tartósság érdekében ajánlott legalább egy óráig tartó vízmentességet Hanna nem tudta maradéktalanul betartani.

Úgy terveztük, hogy a hangulatos Helikon parkon át sétálva közelítjük meg majd mindig a strandot, ám rá kellett jönnünk, hogy ennyi felfújható eszközzel, köztük egy három személyes gumikrokodillal és más fontos kellékel ez nem egyszerűen macerás, hanem kivitelezhetetlen.

A Festetics Kastélyban rendezett Helikoni éjszakák rendezvénysorozat igazán bőséges programlehetőségeket kínált. Rögtön az első nap estéjén fáklyás lovasbemutatóval szolgáltak és ellátogathattunk a Hintómúzeumba is, ahol normál esetben valószínűleg csak gyorsan végigsétáltunk volna, időnként megállva egy-egy nagyon míves darab előtt, ám így, szakavatott és rendkívül érdekfeszítő magyarázat mellett még okosodtunk, művelődtünk és csodálkoztunk is. A lovasbemutató után aztán hintóztunk a besötétedett és ettől sejtelmes parkban és ettől mind a három lányunk (sőt egy kicsit még én is) bárónőnek képzelte magát.

Szerdán aztán eljött az idő, hogy megnézzük a kastélyt közelebbről méghozzá az éjszakai tárlatvezetés keretein belül. Korhű ruhába öltözött tárlatvezető mesélt a Festetics család titkairól méghozzá úgy, hogy a gyerekek számára is élvezhető legyen. A könyvtárban ebből az alkalomból valódi gyertyák égtek, ami valljuk be nagy merészség ám zseniális ötlet.

Az este különlegessége az volt, hogy a gyertyafényes tárlatvezetés után a kastélyban fogyasztahattuk el a főúri vacsoránkat. No ezért mondtam az elején, hogy érdemes volt ennyit várni a Festetics kastély látogatásával. A Varázslatos esték a Helikon Múzeumban névre hallgató programnak köszönhetően tényleg emlékezetes marad mindannyiunk számára.

Keszthely egyébént tele van múzeummal, ám némelyik csak egy kicsiny gyűjteménynek nevezhető és előfordulhat, hogy csalódottan jön ki onnan az óvatlan látogató. Van ott Babamúzeum, Marcipán múzeum, Játékmúzeum, Történelmi Panoptikum, Csigaparlament, Nosztalgia múzeum, TV múzeum, régi autó múzeum, Kínzó múzeum sőt még Erotikus Panoptikum is. A Marcipánmúzeum kivételével kihagytuk mindet, pedig a babamúzeumot beígértük Eszternek, hiszen nála a játékok játéka még mindig a baba, ám annyi jobbnál jobb programunk volt, hogy csak útban Horvátország felé csaptam a homlokomra, hogy elfelejtettünk betérni. Sebaj. Ha arra járunk és Esztert még érdekli, bepótoljuk.

Aztán az is jó volt, hogy kedvenc színházi társulatom a Centrál Színház vendégszerepelt éppen Keszthelyen. Vendéglátónk vállalta a gyerekfelügyeletet, így Zoltánnal elszökhettünk, hogy megnézzünk egy igazi, nyári, könnyed vígjátékot, a Semmi Pánik-ot. Sokat nevettünk Woody Allen poénjain, a szünetben a kastély parkjában sétáltunk, majd a második részt is végignevettük.

Egyik nap béreltünk egy elektromos hajót is. Ez valami remek találmány. Nem kell hozzá hajós jogosítvány, 5 perc alatt megtanulható a jármű kezelése és csak arra kérnek, hogy ha lehet úgy 1,5 km-nél távolabb ne menjünk a parttól, egyébként pedig nyomkövető is van benne, így ha elsodorna a víz, amire kicsi az esély, majd kimentenek. A hajót valóban gyerekjáték kormányozni és azért jó, mert egy kicsit úgy érezheti magát , aki ezen utazik, hogy egy valódi yachton vagy vitorláson ringatózik, viszont semmiféle különleges erőfeszítésre nem volt szüksége. Ki merem jelenteni, hogy ez volt a csúcs programunk Balatonon. Óriási élmény egy nagyszerű találmányon, amit aki Keszthelyen jár semmiképpen ne hagyjon ki.

A Balatoni múzeum neo-barokk épülete már kívülről is csalogató volt, ám a lányoknak csak akkor, amikor elárultam nekik, hogy ez a múzeum 2011-ben egy olyan díjat kapott, amit csak a legjobbak, legérdekesebbek kapnak meg. Lányos program keretében néztük végig a Balaton kialakulásáról, élővilágáról, érdekességeiről, emlékeiről, hajóiról szóló kiállítást. Sokáig időztünk a nagyanyáink idejéből származó fürdőruhák előtt én pedig egy hatalmasat nosztalgiáztam és így anekdótáztam a SZOT üdülők, gyereküdülők és úttörő táborok fénykorát idéző részeken. A Zimmer Frei virágzó időszakához kapcsolódó tárgyak láttán lányaim nemigen értették miért sikongatok. A hűtőtáska, a táskarádió, a nyugágy, a Taurus gumimatrac erős nosztalgiázásra késztetett és folyton azt kiabáltam " Ilyen nekünk is volt kiskoromban!, Ezt ismerem!, Jaj talán a mamánál még van ilyen termosz és összacsukható pohár is biztosan!" Láttunk még hajózásssal, halászattal kapcsolatos tárgyakat de a legtöbb időt a madárhang felismerő játéknál töltöttek a lányok, ami azért volt jó, mert éppen a kávé történetéről szólt egy időszaki kiállítás, ami engem módfelett érdekelt, a lányokat voszont érthető okokból kevésbé.
Már azt hittük végeztünk a múzeummal, amikor megláttuk a biciklit, amivel - ha elég gyorsan tekertünk és kérdésekre okosan, ügyesen válaszoltunk -virtuálisan körbebiciklizhettük a Balatont.

Délután még a parton felállított színpadon Mutyi bohóc műsorát néztük meg, sőt Hanna egy rögtönzött ugrókötél versenyt is megnyert.

Zoltán ezalatt az Balaton Öböl átúszáson vett részt legjobb barátjával. (A távot egyébként sikeresen és egész jó idővel teljesítette, annak ellenére, hogy gyalázatosan rossz szervezésnek köszönhetően sokan már a sorbanállás alatt kidőltek.)

Másnap aztán újra egyesült a család és a kimondhatatlan nevű Krk Sziget felé vettük az irányt. Jó volt Balatonon, szeretjük a magyar tengert de ahhoz, hogy jövőre is hiányozzon nekünk, egy hét elég volt belőle. Keszthelyben az volt a jó, hogy nem győztünk válogatni a jobbnál jobb programok közül, sőt a közeli Hévíz is tartogatott meglepetéseket, át is ugrottunk egy jó kis Charlie koncertre és akkor még egy szót sem írtam a sétahajózásról, a hattyúk etetéséről, a szabadtéri edzőgépekről, a város legjobb pizzériájáról... Szóval egyhangúlag ki merjük jelenteni, hogy Keszthely nagyon klassz hely.

Zoltán születésnapja után nem sokkal derült ki, hogy mi is utazhatunk a MÁV Nosztalgia által indított Kőműves Kelemenné Expressen Dévára. Teljes extázisba kerültünk, mert bevallom megint szükségünk volt egy "csak mi ketten" élményre, hogy aztán a gyerekeink kipihent szülőket lássanak viszont, arról nem beszélve, hogy egy igazán különleges szülinapi ajándéknak is beillett a kiruccanás, főleg hogy mi már jó ideje tárgyak helyett élményekkel ajándékozzuk meg egymást. A MÁV Nosztalgia és Élményvonatozás névre hallgató cég egyik útjához már volt szerencsénk. Akkor a Gyertyafény Expressen egy igazán elegáns étkező kocsiban fogyasztottuk el vacsoránkat, aztán Veresegyházon friss rétessel vártak népviseletbe öltözött asszonyok. Részletesen írtam akkor a blogban a romantikus élményről és arról, , hogy ajánlom mindenkinek, aki csak egy kicsit is rajong a régi vonatokért és a bársony üléshuzattal ellátott étkezőkocsikért.

Mivel ritkán utazunk vonattal, a magunk fajta autóhoz szokott embereknek külön élmény volt a hajnali Nyugati Pályaudvar látványa, zaja. A Kőműves Kelemenné Express összetéveszthetetlen szerelvénye már ott állt a 10. vágányon. Az ajtóknál jelmezbe öltözött utaskísérők köszöntöttek és irányítottak el minden utast. A mi jegyünk egy kevésbé régi, ám hálókocsivá alakítható kupéba szólt. Nem keseredtünk el, hogy kimaradunk a luxusabb érzést nyújtó vonatozásból, hiszen az út során kedvünkre sétálhattunk a többi kocsiban vagyis végig a szerelvényben. Ha kedvünk tartotta, akkor egy csésze teát ittunk a tea szalon kocsiban, ha megéheztünk, akkor a Gyertyafény Express élményből már jól ismert vörös bársony üléshuzattal ellátott, fügönyös ablakos, kis lámpás étkezőkocsiban ehettünk és az egyik leszebb kocsiban, a 100 éves kocsiban a gyönyörűen rendbehozott kárpitozott üléseken is olvasgathattunk.

Érkezéskor és még utána is egy rövid ideig a Szörényi-Bródy féle Kőműves Kelemen rockballada szólt. Itthon, előző este amolyan ráhangolódás képpen jó hangosan hallgattuk -hála a youtubenak-és megállapítottuk, hogy mi ezt fiatal korunkban is nagyon szerettük, így borzasztóan értékeltük a fogadtatás ezen részét is. Az odaút hat óráig tartott, ám kevésbé éreztük fárasztónak, mintha ugyanezt autóval tettük volna meg, hiszen a szervezők folyamatosan gondoskodtak a szórakoztatásunkról. Hol kis falatkákkal és áfonya likőrrel kínáltak, hol Déva váráról szóló totót töltettek ki velünk. Még képeslapot is tudtam írni a vonatról, mert egy kis mozgó postahivatal is üzemelt az egyik szerelvényben, igazi postás sapkás kísérővel.

A legfontosabb mozzanata az odaútnak azonban az volt, amikor kisorsolták az önként jelentkező utasok közül azt a tizenkettőt, aki egy nap erejéig belebújhat a kőművesek bőrébe, akarom mondani köpenyébe. A sorsoláson nem mosolygott ránk a szerencse, azonban később igen. Történt ugyanis, hogy két kőművesről a román-magyar határnál kiderült, hogy semmiféle azonosító okiratuk nincsen, így egyszerűen le kellett szállniuk a vonatról. Ekkor érkezett a felkérés a szervezőktől, hogy ugyan vállalja már el a beugró kőműves szerepét Zoltán. Aki ismeri az tudja, hogy nem kellett kétszer mondani neki, én pedig mosolyogtam magamban, mert reméltem, hogy ezzel a kis játékkal ha lehet, még különlegesebb emlék lesz a születésnapja. Minden kőművesnek a bőrövébe kellett akasztani a malteros lapátot, amelyek hátuljára a balladai nevük is szerepelt. Feladat várt rájuk. Déva várában be kellett falazniuk a szintén önként jelentkező és korhű ruhába öltöztetett Kőműves Kelemennét méghozzá igen nagy média felhajtás közepette...

Amikor itthon elmeséltük a lányainknak, hogy milyen különleges vonatozós kiruccanásra megyünk, felolvastuk nekik a balladát, amelyről Hanna megállapította, hogy elég durva és ma ezért simán lecsuknák az egész bandát. Durva vagy nem durva, azért kérte, hogy mégegyszer vetítsük le neki a a rockballada változatot. Mint megtudtam hatodikos tananyag a székely népballada. Nos, lehet, hogy tényleg felfoghatatlan még egy harmadikosnak és főleg két nagycsoportosnak, hogy egy várat, amelyik folyton összedőlt, csak úgy lehetett felépíteni, hogy egy ártatlan asszonyt tűzbe kellett vetni, majd testének hamvait mészbe kellett keverni ráadásul nem elég, hogy ő meghalt, de fia szíve is megszakad a bánattól, amiért elveszítette édesanyját. Na szóval Jancsi és Juliska meg a többi Grimm mese se kíméletes, de azért ezután érthető, hogy Hanna csak arra az egyre kért, hogy ne vállaljam el a befalazandó nő szerepét.

Déva vasútállomásra percre pontosan érkezett szépséges szerelvényünk. A Hunyadiak címerét követve haladtunk először a Böjte Csaba vezette Ferencesredi Árvaházba, ahol az ott lakó gyermekek műsorral leptek meg bennünket a templomban. Ennyi tehetséges gyerkőcöt régen láttam egyszerre. A Bródy számait éneklő, gitározó fiúval biztos hogy találkozunk még valamelyik tehetségkutató versenyben. Megható volt a pici kislány Só című meséje, a hosszú szöveget, amelyet gyönyörű magyarsággal és hangsúllyal adott elő. Volt még vicces jelent, tánc és olyan dalok, amelyeket velük együtt dúdoltunk. Meghatódtunk, nem bírtuk magunkba tartani a könnyeinket és persze azonnal a saját gyerekeinkre gondoltunk. Búcsúzóul előadták a Kőműves Kelemen-t, majd meleg teával, kávéval kínáltak bennünket. Adományokat szívesen fogadtak, mi meg nagyon de nagyon szívesen adtunk..
Az ott élő gyerekeknek egyébként magyar az édesapjuk vagy édesanyjuk csak éppen nem tudják, nem akarják nevelni őket, esetleg már nem élnek...Látva ezt a fiatalos életszemléletet, tehetséget, hallva a vezetőnő szavait azt gondolom nagyon-nagyon jó kezekben cseperednek fel.

Déva várába kétféleképpen lehet feljutni. Vagy egy fél órás sétával vagy egy nagyon modern, ám tériszonyosoknak rémálommal felérő felvonón. Mi ez utóbbit választottuk, mert gyanítottuk, hogy még sok séta vár ránk, meg egyébként is tetszett a funicular. Rövid sorbanállás után, feljutottunk magos Déva várába, aminek nagy része úgy húsz éve fel van állványozva így jól jönne újra 12 kőműves munkája, mégis úgy éreztük csodás és örültünk, hogy ott lehetünk, hogy megelevenedett a legenda.

Körbejártuk alaposan, közben reméltem, hogy nem találkozom a kövek között gyakran előforduló és a figyelmeztető táblákon jelzett homoki viperával... Amikor aztán az összes önkéntes kőműves megérkezett, elkezdődhetett Anna befalazása, méghozzá az erre a célra gyártott téglákal és valódi malterral. A fiúk mind nagyon komolyan vették a játékot és szívesen pózoltak az őket fotózóknak és a helyi televízió kamerásának. Elnézve őket megállapítottam, hogy eszméletlenül jól sikerült a casting. A ballada komédiává csapott át persze hamar, de senki nem vette zokon. Az akció után még elkapott egy helyi rádió riportere és egy tévés is, hogy meséljünk az élményeinkről. Nem is tudták, hogy a Kőműves Kelemen tananyag az iskolákban és örömmel hallották, hogy nem ez volt az első utunk Erdélyben.

Mivel hatalmas sor alakult ki a sikló előtt, úgy döntöttünk, hogy a várból lefelé már gyalog megyünk. Jól esett az őszi erdőben a séta, de ugyanolyan jól esett belehuppanni a ránk váró busz ülésébe is, hogy aztán a várak várába, az igazi Vajdahunyad várához repítsen. Odafelé izgalmas és érdekes történeteket osztott meg velünk egy helyi magyar idegenvezető. Már sötétedett, mire odaértünk, ám ez a kis díszlet még misztikusabbá, szebbé tette az amúgy gyönyörű állapotban lévő várat.

Itt hála az alapos idegenvezetésnek megint sokat okosodtunk, tanultunk, majd a buszba visszaérve csak arra vágytunk, hogy Déván az étteremben elfogyasszuk vacsoránkat, mert bizony nagyon megéheztünk. Ott aztán még volt alkalmunk helyi finomságok vásárlására, így hoztunk haza zakuszkát, hecsedli lekvárt és áfonya likőrt is.

A gyönyörűséges szerelvény már várt bennünket az állomáson és legnagyobb melepetésemre, hófehér lepedőkkel, kispárnával hálókocsivá alakult a fülkénk, amit azon nyomban ki is próbáltam volna ha hagytak volna, ám még hátra volt a totók kiértékelése és a nyereménysorsolás. Nos erről csak annyit, hogy érdemes volt várni, mert megnyertük a fődíjat, egy két személyes élményvonatozást Ausztria gyöngyszemébe Semmeringbe. Mivel Hanna születésnapja előtt egy nappal lesz az út, úy döntöttünk Zoltánnal, hogy visszük magunkkal legnagyobb lányunkat, aki úgyis oda van a vonatokért, ráadásul ez egy rövidebb, gyerekbarát útnak ígérkezik. Szóval újra szülinapot ünnepelünk a MÁV Nosztalgia szerelvényein. Mondjuk ennél klasszabb ajándékot aligha tudnék elképzelni.
Örömünk határtalan volt, így érthető, hogy boldogan táncoltunk az Orfeum kocsiban, ami discová alakult át egy időre. Jut eszembe! Nem is olyan egyszerű száguldozó vonaton táncikálni.

Aludni viszon annál kellemesebb, mert a zakatolás és a ringatózás megteszi a hatását...

Élmény volt a javából és csak szólok, hogy ha nem jut eszetekbe eredeti karácsonyi, szülinapi, névnapi, házassági évfordulós ajándék, akkor jusson eszetekbe a MÁV Nosztalgia útjai. Mi szerintem függők, akarom mondani törzsutasok leszünk.

Milyen kár, hogy csak a nyáron készítünk vakációs naplót. Nem is értem miért, mert az őszi szünet is tartogatott pár emlékezetes élményt és jócskán akadna beragasztásra váró belépőjegy, fénykép, szórólap, plakát, ráadásul olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mi szülők megengedhetjük magunknak, hogy egész szünidő alatt "szabadságon" legyünk, hiszen a saját magunk urai ill. főnökei vagyunk.

Megnéztük a Mezőgazdasági Múzeumban az Óceán kiállítást és szerencsére nem tömegben, mert az iskolai csoportok délelőtt letudták a látogatást. Megkaptuk a korábbi interaktív kiállításról jól ismert pöttyöket és a játékkkártyát, majd kezdődhetett az okosodás. Én mindig el vagyok veszve az elején egy kicsit, hirtelen nem tudom hol és hogyan kezdjek neki a sok látnivalónak, így Zoltánra hagyatkozom, aki mindig olyan érdekesen magyaráz a lányoknak és nekem , hogy azt veszem észre, hogy a vadidegen gyerekek is hozzá csapódnak és őt hallgatják.

Aztán eljutottunk végre az Állatkert legújabb csodájába a Varázshegybe. Jól gondoltuk, hogy csak erre egy fél nap kell. Ha alaposan körbe akarjuk járni, ha részt szeretnénk venni az előadásokon, állatbemutatókon és még kézműveskedni is van kedvünk, biztos, hogy nem végzünk egy két óra alatt. Mi is sok időt töltöttünk bent. Érthető volt hát, hogy később béreltünk egy kis szekeret és a fáradt gyerekeket azzal húztuk az állatkertben, hogy azért ha már ott vagyunk nézzük meg alaposabban kedvenceinket.

Tököt is faragtunk, méghozzá hóesésben. Igen furcsa látvány fogadott, amikor a forró teával (vagy ahogy Zoltán mondta védőitallal) kimentem a teraszra hozzájuk. Zoltán tököt faragott, a lányok pedig mini hóembert építettek..
Egyébként pedig idei tökünk megint remekmű lett és ez így helyes, mert minden évben túlszárnyalja az előzőt, vagyis Zoltánnak jövőre is fel van adva a lecke. Faragtunk még egy kisebbet anyukámnak is és egy egészen picikét Hanna kívánsága szerint.
A kifaragott tököket idén is meg akarták mutatni a világnak de sajnos nem elégedtek meg azzal, hogy a facebookon közzéteszem a róla készült képet, így elvitték a Vörösmarty téren rendezett Halloween rendezvényre, ahol válogatott rémségek és tökök között fényképezkedtek. Erre az alkalmomra egyébként boszorkánynak, ördögnek öltöztek be és ezt a tevékenységet sajnos a sminkkészletem is megsínylette. Hannának megígértem, hogy ha ennyire szereti ezt az amerikai murit, akkor jövőre rendezhetünk egy vicces partyt, bár lehet, hogy addigra már nem igényli, hiszen negyediktől, amikor elkezdenek angolul tanulni, már iskolai keretek között is zajlik egy Halloween ramazuri. Mindenesetre Hanna fogta magát és kókuszgolyó alapból pókgyártásba kezdett, közben pedig arra kért, hogy jövőre is készítsünk nyalókából pókokat, hogy ne csak a legjobb barátnőjének vihessen majd az osztályba, hanem a simán csak jó-barátnőknek is jusson belőle.

Ott voltunk félig Gipszkorszak színekben, félig pedig családilag a Vasúttörténeti Park évadzáró mesenapján is. Kézműveskedtünk, beültünk az összes kiállítot vonatba és eljátszottuk, hogy utazunk. Nagyon szeretjük ezt a több, mint múzeumot. Este még az orrunkban éreztük a nagy csarnok vonat -, olaj szagát.

A szünet utolsó napján Zoltán elment a lányokkal a cirkuszba, hogy az aktuális műsorszámot megnézzék. Én ezalatt itthon maradtam és élveztem az engem körülvevő csendet miközben tettem-vettem. Szeretem amikor hazajönnek és egymás szavába vágva majd egymás után elmesélik mit láttak, mi tetszett a legjobban.

Délután viszont már velük tartottam a Holdvilág Kamaraszínház előadására, az Ágacskára, mert pár hónapja elolvastam nekik Csukás István meséjét és már akkor elhatároztuk, hogy ha újra műsorára tűzi a darabot a kis színház, mindenképpen megnézzük. Csupán azért bánkódtunk, mert már nem a mi kerületünk ékszerdoboza a színház. Méltánytalanul bántak vele, nem becsülték, így ma már a XIII. kerületiek örülhetnek nekik,- a nagyon modern József Attila Művelődési Központba kerültek. Egyébkét pedig amikor megkérdeztem a lányokat, hogy a könyv vagy a színdarab tetszett -e a jobban, azt felelték,hogy a darab, amiben talán közrejátszott az is, hogy Ágacska szerepét a Morzsa színpadról ismert és rajongásig szeretett Zsuzsi játszotta el.

Persze nem múlhatott el az őszi szünet a Gipszkorszak nélkül, gyakran megfordultunk ott is, főleg, mert új figurák érkeztek, amelyeket még nem festettek ki a lányaink, márpedig mindig ők az elsők, akik letesztelhetik.. Azért nem tagadom, hogy megnyugtat és örömmel tölt el, hogy még mindig nem unják, sőt kicsit túlságosan gyakran mennének és festenének. Mondjuk meg is látszik rajtuk. Nemigen láttam olyan 6 évest, aki annyira aprólékosan, precízen, szépségesen fessen, mint Noémi és Eszter, de persze Hanna is nagyon ügyes. Hiába no. Gyakorlat teszi a mestert.

Szóval jutott idő mindenre, végre megsütöttem Móni barátnőm instrukciója szerint a kakaós csigákat. Ebben az a vicces, hogy én a középiskolában gyakorlatból a kakaós csiga tételt húztam ki, azaz ki kellett számolnom mennyi alapanyag kell 100 db kakaóscsigához és persze meg is kellett sütnöm őket. Négyest kaptam érte, mert némelyiknek kijött a közepe (pedig úgy sokkal finomabb). Az is érdekes, hogy most írom ezt le. A napokban tartottuk az osztálytalálkozónkat, kimondani is rettenet, a huszonkettediket.

Meglehetősen nehéz napok állnak mögöttem, ami igazoltan tartott távol a blogomtól. Majd írok róla, mert akár tanulságos is lehet, de most arra gondoltam, hogy a visszatérést egy játékkal kezdhetnénk vagy ha tetszik ünnepelhetnénk meg.

Dóra, aki a Kreatív Kertész blog és a Dolgos Kezek blog írója maga is édasanya. Először a Gouba vásáron találkoztam munkáival, amelyek olyan szívet lelket melengetőek voltak, hogy legszívesebben az egész standot megvettem volna. Dóri szerényen, minden túlzásoktól és allűröktől mentesen készíti és árulja nemcsak szép, de hasznos tárgyait, amelyek közül a lányaimnak már van egy ötletes hajcsat tartója és egy fogtündér párnája is.

Szóval Dórival közösen indítom ezt a játékot, amelynek tetszik nem tetszik :-) az a feltétele, hogy lájkold a

http://www.facebook.com/labnyomok?fref=ts facebook oldalt
és a

http://www.facebook.com/dolgoskezek oldalt is.

Ezek után már csak azt kell eldöntened, hogy a fiús anyukáknak szánt ajándékcsomagot választod vagy a lányosat. A kettő között az a különbség, hogy a Fogtündér Párnán kisfiú ill. kislány látható. Választásodat a kép alá írd meg és persze oszd is meg, még ha ezzel saját nyerési esélyeidet rontod is. :-))

Mikuláskor sorsolunk!

A régi olvasók előtt nem titok, hogy egy ideje minden nyári vakáció végén egy színes, feliratos, képes napló születik, amely vakációs napló néven fut. Később aztán kimondhatatlanul jó érzés az kis könyvet a kezünkbe venni, lapozgatni és újra feleleveníteni a sok élményt, kalandot de leginkább úgy kezdeni a mondatokat, hogy -Emlékszel?
A lányok nemrég felvetették, hogy készíthetnénk őszi vagy akár téli szünetről is hasonlót, valahol pedig arról olvastam, hogy a karácsonyi készülődés pillanatait örökítik meg egy adventi naplóban. Ez utóbbi nagyon megérintett, de azonnal el is hessegettem a vágyat, hogy ilyesmihez folyamodjak, hiszen szegény blogom biztosan megsértődne, lassan nyolc éve ide írom le hogyan ünnepelünk így aztán továbbra is inkább ide jegyzem le adventi morzsák címmel a karácsonyi készülődéshez kapcsolódó élményeinket, érzéseinket.

ADVENTI NAPTÁR HÁROMSZOR

Idén is külön adventi naptárral örvendeztettem meg a gyerekeket. Hivatalosan azért, mert így szokták meg és így szeretik, nem hivatalosan pedig azért, mert elképesztően élvezem az adventi naptár gyártás pillanatait, még akkor is ha a végére pont elegem lesz és boldogan hajítom a megfelelő dobozásba a ragasztópisztolyomat.
Ugyanezen okok miatt ha lehet minden évben más naptár különlegességgel kell előrukkolnom viszont nem szívesen tágítok a wc papír guriga hálás alapanyagától, így ezt kell újra gondolnom.

Eszternek és Noéminek az ikerség jogán a hasonlókat készítettem, nevezetesen 24 gyertyácskát, amelyeket a megszokottól eltérően most nem akasztottam fel a falra, hanem egy kör alakú tálcára sorakoztattam fel. Eszter gyertyái sárga - Noémié narancsszínű lánggal "égnek".
A fogadtatás? Hát az a helyzet, hogy nagyon hálásak és nagyon ki tudják mutatni az érzéseiket, így persze megkaptam azonnal a legjobb, legaranyosabb, legkreatívabb anyuka jelzőket egy hatalmas adag puszival kísérve. Én pedig habár tudom, hogy léteznek nálam sokkal de sokkal kreatívabbak, abban a pillanatban elhittem minden szavukat!

Hannának valami nagylányosat, elegánsat és olyat készítettem, amit a szobájában tarthat. A hangjegyes papírokba mostanában úgyis szerelmes vagyok, így az arany akrillal lefestett gurigákat azzal dekoráltam ki, majd behajtogattam a két végüket, pont úgy, mint a szülinapi meghívójánál lassan egy éve. Egy megunt fa képre ráragasztottam egy fekete kartonlapot és erre ragasztottam fel a dobozkákat. A kész mű a szobájában lett elhelyezve, pont úgy, ahogyan szerette volna.

No és hogy mit rejtenek a gurigák? Noémi tegnap azt mondta, hogy ő a papírcetliknek örül a legjobban. Olyanoknak amelyekre azt írtam, hogy:

-Ma nem kell összepakolnotok magatok után
-Készítsünk kókuszgolyót
-Gyártsunk karácsonyfadíszt együtt
-Házi mozizás pattogatott kukoricával a kanapén
-Gyertyafényes fürdő
-Olajos masszázs anyától
-Társasjáték maraton (5 játék /fő)
-Óriási apás legózás
-Dupla esti mese
-Írj fel plusz egy óra lovaglást! (Hannának a 100%-os dolgozatokért egy óra lovaglás a jutalma, amelyeket bizony szorgalmasan gyűjt..)

A maradék dobozkákban pedig csatok, hajgumik, radír, rágó, cukorka várja, hogy reggel mosolyt csaljon lányaink arcára. Eddig elég nagy sikerrel!

DEKORÁCIÓ

Némileg ellentmond az előzőkben felvázolt adventi naptár projekttel az, hogy idén az egyszerű de nagyszerű módszereket részesítem előnyben, legyen szó dekorációról, menüsorról vagy éppen ajándékról.
Az ajtódíszünk más néven kopogtatónk cirka 10 perc alatt készültek el. A tobozokat még mi gyűjtögettük, én csak piros raffiával egy csokorba kötöttem őket és egy nagy masnival az ajtóra erősítettem.

Az adventi koszorút se bonyolítottuk túl. Kacérkodtam ugyan a kör alaktól eltérő motívummal, ám a kicsik egyik nap az iskola előkészítőről úgy jöttek haza, hogy részletesen beszámoltak az adventi koszorú jelentéséről és arról, hogy a kör alak sem véletlen, így maradtam a klasszikus formánál. Azért, hogy mégis egy kis csillogást varázsoljak a koszorúba, a fehér gyertyák mellé arany gömböket tettem.

A legelső karácsonyi kézműveskedésünk az ajándékkártyák elkészítése volt. Magunk elé tettünk egy tál mogyorót és amikor már degeszre ettük magunkat, az óvatosan feltört héjakat egy kis kartonlapra ragasztottuk. Ez volt a rénszarvas pofája, amire már csak szemet és orrot kellett rajzolni alkoholos filccel, majd az agancsokat és füleket is melléjük rajzolni. Születtek dús -és ritkás agancsú, elálló fülű, bandzsító rénszarvasok, de összességében mind nagyon nagyon kedves lett.

Feldíszítettük a lépcsőkorlátot is fenyőgirlanddal, -ezt mindig én szoktam- és nem tudom miért, de ez az a pillanat, amikor azt érzem valóban megérkezett az adventi hangulat.

Az is jó, hogy közösen böngésszük az inspiráló, kreatív oldalakat és a jó ötleteket azonnal elraktározzuk, hogy aztán egy nyugodt pillanatban megvalósítsuk.

Advent első vasárnapján aztán úgy alakult, hogy csak mi lányok voltunk otthon este (szegény Zoltán egyszerre volt 3 helyen azalatt). Miközben a vacsorát készítettem, feltűnt, hogy a nappaliból relaxációs zene szól és félhomály van. Hanna a zuhanyozás után úgy döntött, hogy szüksége van egy kis masszázsra is. Noémit hívta segítségül, aki kapható volt a feladatra és boldogan sőt ha hiszitek ha nem nagy szakértelemmel masszírozta nővérét. Megmosolyogtatott a látvány, az pedig már egyenesen mulattatott, ahogyan Hanna próbálta rávenni húgát, hogy minden vasárnap ismételjék meg a szeánszt és ezért zsebpénzéből fizetni is hajlandó. Egyébként pedig legközelebbi alkalomra jó lenne ha lenne itthon uborka, mert az jót tesz a fáradt szemeknek...
Közben Eszter is megérkezett, őt én vettem kezelésbe. Hannának bizony gyakran vannak jó ötletei! Ez is ilyen nagyon jól időzített volt.

Jön a többi is.

Vasárnap meggyújtottuk a második gyertyát a hagyományosnak nem mondható, ám mégis mutatós aranygömbös adventi koszorúnkon. Mi is történt az elmúlt egy hétben?

MIKULÁS

A legfontosabb persze, hogy járt nálunk is a Mikulás. Pontosabban, először Zoltán járt nála, mert meghívást kapott a Finn nagykövetségre egy fogadásra, ahol persze Joulupukki is jelen volt. Egy közös fotó és Zoltán beszámolója megerősítést adott lányainknak, hogy igenis létezik a nagyszakállú. Mondjuk a kicsiknek nem is volt kétsége afelől, hogy létzik, csupán a sok ál-mikulás zavarta meg őket abban, hogy most akkor hogy van ez, melyik az igazi, melyik a beöltözött és ezt a dilemmájukat csak felerősítette egy-egy silány jelmezben, rosszul felragasztott szakállal mutatkozó rögtönzött Mikulás látványa. Hanna azt hiszem már nem eszi meg a Mikulás mesénket de nagyon értékelem, hogy nem rontja el a játékunkat és a kicsiket sem bizonytalanítja el. Ő most azt hiszi, amit én is, azaz, hogy van egy Fő Mikulás ott Lappföldön (az, akivel Zoltán találkozott), a többi csak beöltözött, segítő, segéd, színész, önkéntes, áruházi, óvodai, iskolai színjáték.

Mindhárman kipucolták a csizmáikat, közben azért záporoztak a kérdések. Olyanok, hogy miért nem szólal meg a riasztó amikor kibújik a télapó a kandallóból és miért nem leshetik meg munka közben egyszer az életben. Bevallom a figyelemelterelés módszerét alkalmaztam és csak ímmel-ámmal válaszoltam.
Odakészítettük a szokásos óriás bögrében a tejet, bár Hanna szerint a forralt bornak jobban örült volna az Öreg (meg apa...hihihi). Pár szem kekszet is raktunk a tányérra, meg a Mikulásnak szánt kedves rajzokat. Amikor elcsendesedett a ház, kipakoltam a cipőcskékbe az édességeket és a mostani kedvenc Boris sorozat könyvből egyet-egyet. Úgy terveztem majd lenyesek a metszőollóval pár virgácsnak való ágat a bokorról, ám erről úgy elfelejtkeztem, hogy bizony ez a Mikulás virgács nélkül érkezett. Kaptam is hehehézést a lányoktól reggel, hogy lám-lám nem is voltak olyan rosszak és hiábavaló volt minden korábbi (nevelő célzattal létrejött) fenyegetőzés. Egyébként azért felejtettem el, mert épen azzal foglalkoztam, hogy élethű lábnyomokat gyártsak a kandalló környékére. Csillámpor híján végül liszttel kentem be Zoltán legnagyobb talpú cipőjét és ezt nyomkodtam a cseresznye színű padlóra. Szerintem egész jól sikerült. A tejet kiittam, a csészét felborítottam, a kekszet megrágcsáltam és vártam a reggelt, ahogyan ők is. Úgy szeretem amikor pizsamában, kócosan nagyokat pislogva bontogatják a kis csomagokat. Vajon meddig tart ez a lelkesedés? Lesz olyan, amikor azt mondják kinőttek a Mikulás meséből és köszönik nem kérik? Ugye nem...

Hannának aznapra volt még egy meglepetésem. A tízóraiját kicsit ünneplőbe öltöztettem, pontosabban a kulacsát rénszarvasnak díszítettem fel. A kicsik ugyan sérelmezték, hogy nekik miért nem de megígértem, hogy jövőre ha majd ők is iskolásak lesznek, ugyanezen a napon ugyanígy csomagolom az uzsonnájukat. (ha el nem felejtem)

ADVENTI KONCERT

Hanna sulijában jubileumi adventi hangversenyt adtak az énekkarosok. Harmadik éve ülünk a díszterem nézőterén és hatódunk meg az összecsendülő szólamok hallatán. A szoprán szólamát már jól ismertük a kicsikkel, mivel Hanna először csak énekelgette majd elhatározta, hogy zongora kísérettel húgainak (és nekem is) megtanítja a dalokat. Szóval mire elérkezik az adventi hangverseny, a kicsikkel együtt kívülről fújjuk a dalokat és úgy kell visszafognom Noémit és Esztert, nehogy beleénekeljenek a műsorba. Ó igen. Idén is meghatódtam. Nem tudom mi ütött belém, de a Hull a hó című dalnál potyogtak a könnyeim. Néhány anyuka megnyugtatott, hogy nem vagyok hormonzavaros, őket is könnyekig meghatotta a lelkesen éneklő csapat, a Kicsinyek Kórusa. A műsor második felében tehetséges diákok adtak elő egy-egy darabot hangszerükön. Közülük idén is kiemelkedett Kovács Benjámin, aki ismét saját szerzeményét adta elő a zongorán és én alig várom már, hogy saját cd lemezzel rukkoljon elő- az elsők között leszek, aki megveszi.
A hivatalos műsor után az informálisabb, ám hagyományos lépcsőn éneklés következett. Ilyenkor a felsősök és pár öreg diák a suli lépcsőjére sorakozik fel és ott is eléneklik a legszebb dalokat a végére hagyva az angol nyelvű dalt, amiről ha minden igaz hamarosan kapok egy kottát, hogy megtanulhassam Hannával.

Szóval a második adventi hét sok zenével, énekkel teli volt, ami ezeken a szürke, zimankós napokon exrtra energiával töltenek fel mindannyiunkat. Felírnám receptre!

KÉPESLAP

Tudom sokkal több időt vesz igénybe, mint egy virtuális lap, de idén is saját gyártmányú képeslapokat készítettünk és szépséges bélyeget vettünk, hogy akinek küldjük duplán örüljön, mert az igazi képeslapot ki lehet tenni a komódra vagy a kandallóra és ha rájuk néz eszébe jutunk. És igen. Abban reménykedünk, hogy mi is kapunk majd jó sok igazi, karácsonyi üdvözlő lapot, amit mi is kitennénk persze az erre a célra kijelölt helyre és ha ránéznénk a képre biztosan eszünkbe jutna az, aki küldte.

A tavalyi gombos és ujjlenyomatos rénszarvasos képeslapok ugyan díjnyertesen gyönyörűek lettek, idén mégsem küldhetünk ugyanolyanokat, így kör alakú dekor papírból készítettünk fenyőfákat, amelyeket arany kartonlapra ragasztottunk. Azért csak nem bírtuk megállni és egy kicsit továbbfejlesztve gyártottunk néhány puszilkodó rénszarvas lapot is. Reméljük örülni fog neki, az aki kapja. Akinek nem visz a postás, annak itt küldünk egyet sok szeretettel.

Ja és szorgosan gyártjuk a sajátkészítésű ajándékokat is, amelyek közül azonban csak egyet, ezt a textilfestékkel bekent almás nyomatos vászontáskát mutatok meg, mert különben oda lenne a meglepetés. Ezt a szatyrot már odaajándékoztam anyukámnak, aki nagyon örült neki és ismerve mennyire vigyáz a holmijaira, biztosítottam afelől, hogy mosásálló a táska, úgyhogy bátran fogja be és vigye magával a piacra.

Karácsonyi családi fotózáson is jártunk, jól bevált fotósunknál Péternél (1point4 fotó) no de erről majd a következő bejegyzésemben úgyis írok. Csíííííz!

Így vagy úgy mindenki fotózik. Vagy a telefonjával, vagy egy kis kompakt géppel vagy jó nehéz, nyakbaakasztós, hosszú objektíves masinával, extrém esetben állvánnyal. A nemrégiben tartott osztálytalálkozómon eszméltünk rá, hogy a legtöbbünk családi fotója otthon a számítógép valamelyik file-jában pihen és alig akad kinyomtatott, előhívott mutogatnivaló kép a táskánkban. Okostelefonon keresztül azért megcsodálhattuk egymás gyönyörű gyerekeit, de az a hagyományos fotóalbumos, lapozgatós fényképnézegetés elmaradt.

Aztán érdekes dolog ez a fotózás is. Észrevettem, hogy gombamód elszaporodtak a fotóstúdiók. Valakinek lesz egy komoly gépe, amivel történetesen viszonylag jó képeket is tud készíteni és máris hivatásos fotósnak képzeli magát. A legextrémebb élményem ezzel kapcsolatban az, amikor egy anyuka valamennyi pénzért fotózást vállalt egy szülinapi bulin, aztán a legfontosabb pillanatok sajnos nem lettek megörökítve és a kevésbé fontosak is csak amatőr módon...

Aztán van pozitív példa is. Például, amikor valaki veszi a fáradságot és képzi magát, oktatásra jár vagy legalább tanácsot kér tapasztalt kollégától. Mert bizony egy komoly fényképezőgép kezelését nem hiszem, hogy használati útmutatót végigböngészve meg lehet tanulni, ráadásul a gépekhez (sajnos) nem adnak tehetséget...

Nekem csak egy kis automata gépem van. Olyan, ami belefér a retikülömbe, nem nyűg magammal cipelnem. Néha aztán meglepődöm azon milyen szép képeket sikerül készítenem vele. Kétségtelen, hogy nem tudok ráközelíteni arcokra, nem tudok remek portrékat készíteni, de arra jó, hogy előkapjam a táskámból, ha olyat látok, amit meg kell örökítenem, mint például a Thököly út egyik piros lámpájánál állva a járda tócsájában fürdőző verebeket.

No ennyi bevezető után rátérek a legutóbbi családi fotózásunk részleteire. Péterhez elég hűségesek vagyunk. Készített rólunk tavaszi, nyári műtermi, téli benti, őszi szabadtéri képeketés most téli, ünnepi, karácsonyfás fotókat is.

Péternek vannak bevált, jó ötletei de szabad teret ad a fantáziámnak és megengedi, hogy kellékekkel felszerelkezve érkezzünk a kis lakásba, amelynek nagyobbik szobája műteremnek van berendezve. Van szélgépe, hintája és egy csomó jópofa de mégsem erőltetett holmija, amivel kizárt, hogy uncsi képek szülessenek. Ott van a nagy fehér háttér is kifeszítve, amitől Péter képeire egyből rá lehet ismerni és amibe beleszerettem már akkor, amikor Hanna meg sem született.

Amíg én a ruhákat, sapkákat, cipőket és más kellékeket szortíroztam, a lányok már be is libbenetek a nagyobbik szobába, hogy ott azonnal és elképesztően rutinosan pózoljanak. Egy kicsit megigazítottam a hajukat. Úgy terveztem, hogy majd fényképezés előtt egy fodrász ráncba szedi őket, de erre nem jutott már idő és én azzal nyugtatgattam magamat, hogy nem baj, mert úgysem lett volna természetes, ha loknikkal vagy belőtt hajjal érkeznek. Az ünneplő ruhákat viszont erre az alakalomra vettük.

A táblára krétával felírt karácsonyi üdvözlet az én ötletem volt, valamelyik inspirációs oldalon láttam hasonlót. A karácsonyfaégőket kibogózó apuka és gyereksereg téma is az én fejemből pattant ki, mert nálunk bizony mindig összegabalyodik a drót és ez egyszerre bosszantó és mulatságos. Utolsó pillanatban láttam meg egy ötletes oldalon a bajusz, száj és szakál sablonokat, amelyekkel nagyon vicces képeket lehet gyártani, így gyorsan elszaladtam hurkapálcáért, Zoltán pedig volt olyan kedves és figyelmes és kinyomtatta a rajzokat. Születtek azért klasszikus pózolós képek is és portrék meg ikres képek is. Minden alkalommal azt érezzük, hogy alig tudjuk abbahagyni és szerencsére Péter sem az a típusú fotós, aki az előírt kattintás után azt mondja: Ennyi, köszönöm!

Meg is állapítottuk, hogy úgy látszik ebben a műfajban is számít a gyakorlat vagy rutin, mindenesetre nem volt különösen nehéz dolga Péternek velünk. Vagy mégis? Azt hiszem mi úgy szereplünk a telefonjában, hogy "a Szeleburdi Család". Merthogy egy idő után elszabadul a pokol, mindenki mindent akar, mindenki egyedül aztán együtt aztán megint külön, vele vagy velem vagy éppen egymás hegyén hátán fotóztatná le magát én meg közben fegyelmezni próbálok. Zoltánt is folyamatosan...

Persze minden alkalommal jól el is fáradunk. Aztán a kész képeket látva mindig alig várom a következő kép sorozatot. A legjobbakat előhivatom és csinos képkeretbe foglalom, majd elnézem az elmúlt év legjobbjait és megállapítom, hogy bizony az otthoni fényképezésen túl igenis érdemes egy évben egyszer (vagy többször) profi fotósra bízni gyerekeink mosolyát. Egyébként jó móka is!!

Szerettük az adventi időszak minden pillanatát és ahogy elérkezett a karácsony kicsit sajnáltam is, hogy ennek az ünnepi készülődős időszaknak most egycsapásra vége és a Karácsonyban kiteljesedik. Persze tudtam, hogy nem fogunk unatkozni utána sem, hiszen Hanna gondoskodott róla, hogy két ünnep között még a születéséről is megemlékezzünk vagyis december vége nálunk a szokásosnál is eseménydúsabb.

Az adventi időszakot még kihasználtuk persze és nem győztük a megjegyzett kreatív ötleteket megvalósítani. Kicsit hibás, leselejtezett könyvekből elkészítettem a névjegykártya cd- vagy cetlitartó süniket és gyártottunk még néhány almás szatyrot is.

2012. 12. 12-ről dokumenum fotókat készítettünk. Én a magam részéről 12 óra 12 perckor a Gipszkorszakban éppen az ebédemet fogyasztottam el és a karácsonyi képeslapokat címeztem meg, ám Hanna és Zoltán egy mozielőadásról ugrottak ki egy fotó erejéig, merthogy aznap zongora főpróba után már nem volt értelme az iskolába visszamenni,vagyis kettesben töltötték az időt ezen a furcsa csupa tizenkettes napon, órán és percen.

December 13-án nem felejtettük el elültetni a Luca napi búzát, ami a gondoskodó kis kezeknek és a közeli terményestől vásárolt friss búzaszemeknek hála, karácsony előtt már jó magasra nőtt és az ünnepi asztalt díszíthette. Hanna arra kért, hogy jövőre bővítsük a Luca napi szokásokat a gombócfőzéssel, mert neki bizony már lenne pár fiú neve, amelyeket papírra vetne , majd gombócba rejtene és így megtudhatná ki lesz a leendőbelije...

Hannával megnéztük a Pesti Színházban a Varró Dániel zseniális művéből készült színdarabot, a Túl a maszat hegyen-t. Sokan ajánlották már és nem tudom megmagyarázni miért vártunk ennyit azzal, hogy megnézzük ezt a szójátékoktól, dallamoktól hemzsegő remek ötletekkel megspékelt játékot. Az is jó döntés volt, hogy a kicsik otthon maradtak, akiknek bár biztosan tetszettek volna a díszletek, színek, hangok, fények, Varró Dani rímhányó szövegéből nem sokat értettek volna. Hannával viszont jókat nevetgéltünk a szójátékokon.

Nem sok időnk volt pihenni, mivel délután az Óbudai Társaskörben lépett fel Hanna az iskolai kórussal, ahol adventi hangversenyt adtak. Erre a fellépésre Zoltán kísérte el őt de szerencsére az egészet felvette kamerával, így itthon én is megnézhettem elejétől a végéig. Somorjai József Hóhullás című dal hallatán persze újra rámtört a bizsergés...

A karácsonyi zongora hangversenyen viszont ott ültem anyukámmal és a kicsikkel. Öröm volt néznem és hallgatnom Hannám játékát, aki egy baki vagy rontás nélkül elég magabiztosan játszotta el darabját, bár én próbáltam őt meggyőzni, hogy akkor sincs semmi baj, ha véletlenül melléüt a billentyűn, -ahogy sokakkal ez elő is fordult.

Piroska barátnőmmel a Rózsavölgyi Szalonban élveztük Udvaros Dorottya Mégis szép című előadóestjét. Időnként felkavaró volt, időnként mulatságos de semmiképpen nem közönbös, úgyhogy hazafelé úton még sokáig beszéltünk róla és a dalokról, no meg könyvekről és színdarabokról, amelyeket jövőre meg kell néznünk.

Zoltánnal kettesben néztük meg a Vígszínházban Kern András Pesten születtem című estjét. Erre a darabra már volt korábbra jegyünk, ám Eszter mandulaműtéte miatt el kellett halasztanunk a kiruccanást. Örültem hogy nem végleg, hiszen Udvaros Dorottya mellett Kern bakelit lemezeit is recsegősre hallgattam fiatal koromban. Szerintem a lányaim és Zoltán se emlékszik olyan esős napra, amikor ne kezdtem volna bele azonnal az ismert Kern dalba, az Esikbe és Balatonon, ha étteremben ettünk mindig elkezdtem dúdolni a Pincér rock-ot is. Lövölde tér, Szeptember..jaj de szerettem ezeket is. Sajnáltam viszont, hogy a Szépkezű lány dal nem szerepelt a repertoárban (pedig még a körmeimet is kilakkoztam, igaz szokás szerint az autóban a piros lámpák alatt..). Fellépett még pár meghívott vendég is és örültem hogy az összekötő szövegek által megértettem egy-egy dal születésének körülményét. Itt is,- akárcsak az Udvaros Dorottya esten- egy Leonard Kohen dal tette fel a koronát a koncertre.

Idén kicsit szakítottam a hagyományokkal és mégiscsak becsomagoltam az ajándékokat. Ügyeltem azonban, hogy most se csilivili, drága papírba öltöztessem őket, hanem filléres (úgyis azonnal letépik) mégis mutatós módon. Így született a barna papíros, tortapapírral megbolondított és szalvétából készült rózsával feldobott csomagolás, amit Michael Bublé karácsonyi dalait hallgatva készítettem el nagy-nagy örömmel.

Sütöttünk mézeskalácsot is. Nagyon várják a lányok az adventi időszaknak ezt a részét. Az Éva magazin receptje szerint készült el nagyon hamar a tészta, amelyekből csak néhányat díszítettünk fel (elég ügyetlenül), a többit szokás szerint pucéran hagytunk, mert mi így szeretjük.

A hagyományos karácsonyi sütinket a mogyorós koszorút egyedül szoktam elkészíteni. Idén is így történt. Mire Zoltán valamelyik adventi rendezvényről hazaért a lányokkal, kisült a kalácsom...

A fenyőfa kiválasztása és megvásárlása egy ideje Zoltán és a lányok feladata és mindig nagy izgalommal indulnak a nem túl távoli fenyőfa lerakathoz. Autóval mennek és a tetőcsomagtartóra erősítik fel pedig én úgy szeretném ha szánkót húznának maguk után, arra kötöznék fel a fenyőfát és úgy hoznák haza egyszer. Ehhez mondjuk nem ártana ha hó is esne..
A fáról tudniuk kell, hogy hol növekedett és mennyi idős, mert ő már a miénk, mégha csak rövid ideig is.

A fenyőfából 23-án este varázsoltunk közösen karácsonyfát, mert másnap jó érzés már a feldíszített fához érkezni, mégha ajándékok nincsenek is alatta addigra. Az angyalok illetve Zoltán szigorúan csak sötétedéskor csönget, mert nem tudom elképzelni a karácsony csúcspontját, az ajándékbontást világosban. És igen. Fontos az is, hogy szépen, ünneplőbe öltözve karácsonyozzunk. Azt hiszem a lányoknak is már így természetes. Megfigyeltem, hogy napokkal korábban előkészítették a szép ruháikat és arról tanácskoztak melyik hajráfot viseljék majd a nagy napon.

A reggeli is ünnepi. Ilyenkor szeljük fel a mogyorós koszorút, amihez habos kakaó és kávé dukál. Reggeli után aztán a lányok valami jó kis karácsonyváró programra mennek el Zoltánnal, hogy én addigra terülj terülj asztalkát varázsoljak. A jól bevált ünnepi ételektől nemigen térek el, ám a terítésnél szívesen újítok. Hat főre terítettem meg, hiszen anyukám is velünk ünnepelt.

Érdekes módon nem tiltakoznak a lányok a délutáni alvás ellen. Tudták, hogy mire felébrednek ott lesz a sok szép ajándék a fa alatt. Hagyomány az is hogy ilyenkor előveszem anyukám réges régi mesekönyvét, Andersen legszebb meséit, amit még ő kapott tíz éves korában egy régi karácsonyon. Kinyitom a 17. oldalon és várják, hogy a kis fenyőfáról olvassak, amelyik nem volt boldog az erdőben és alig várta, hogy magasra nőjön, aztán pedig feldíszítsék, csodálják... A vége szomorú persze és mindig meghatódunk.

Először tavaly szalagoztam be a nappali bejáratát, ezzel jelezve, hogy idő előtt nem tanácsos a bemenet. Ezt a szalagot kellett aztán átszakítani a lányoknak, amikor megszólalt a csengő. Idén már ők kérték, hogy legyen célszalag átaszakítás megint, így krepp papírral behálóztam a bejáratot. Persze mire végeztem vele eszembe jutott, hogy valamiért be kell mennem, így amolyan James Bond módon legalább háromszor csusszantam be hason, mert nem volt kedvem kimenni a hidegbe, hogy körbe menjek..

Az ajándékok idén szánkón érkeztek. A régi kis gyerekkori szánkóm, ami még ma is jól szuperál most ajándékokkal volt megpakolva. A kis szánkó biztosan nem gondolta akkor még, hogy pár nappal később igazi hegyi, havas lejtőkön kell bebizonyítnia, hogy még nem nyugdíjas.

A szalagokat aztán nagy vehemenciával átszakították a lányok és érdekes módon nem estek neki az ajándékoknak azonnal, hanem inkább három óriás csillagszórót tartva a kezükben elénekelték a Csillagfényes csöndes éjjel kezdetú dalt, amelyet még Hanna tanított be a kicsiknek és annyira de annyira szép, különösen a Halleluja résznél, hogy nehéz száraz szemmel hallgatni.

Az ajándékok telitalálatnak bizonyultak, legalábbis erre következtettem abból, hogy röpködtek a "Erre vágytam!" "Pont ilyet szerettem volna!" kezdetű mondatok.
Gyönyörű rajzokat kaptam a kicsiktől, amelyekkel terveim is vannak, Hanna pedig már nagylányos és rendkívül kreatív meglepetéseket gyártott nekünk is és a kicsiknek is.
Noémi boldog volt a távirányítós autójával, Eszter a kutyájával, Hanna pedig a szörnyűséges ám nagyon áhított Monster High babával vagy micsodával. Persze akadtak könyvek is a fa alatt. A folyton babázó Eszternek nem is találhattunk volna találóbb ajándékot Finy Petra: Maja 12 babája című könyvénél. Kíváncsi és mindig kérdezősködő Hanna pedig a Miért sós a tenger című könyv folytatását, a Miért görbe a bumeráng-ot kapta meg.
A legeslegjobb rész pedig mindig ez után következik, hiszen az új (és régi) társasjátékokkal egy késő estébe nyúló móka veszi kezdetét, amit időnként Hanna zongora játéka vagy furulya szólója és a lányok éneklése tesz még ünnepibbé.

Nekem és a kicsiknek így és itt ért véget 2012. Szentestéje, ám Hanna a fejébe vette, hogy szeretne elmenni egy éjféli misére, így míg mi a pihe puha ágyba pattantunk be, ő Zoltánnal az autóba, hogy a Bazilikában figyelje meg hogyan zajlik a katolikus ceremónia Szenteste. Későn értek haza de még mesélt nekem. Szeretem Hannában, hogy ugyanilyen érdeklődéssel figyelte tavaly meghívott vendégként a Hannuka ünnephez kapcsolódó szokásokat.

Másnap bátyáméknál folytattuk az ünneplést, sok nevetéssel, nosztalgiázással, fénykép nézegetéssel, játékkal és finomsággal.

Anyukám feldíszített fáját 26-án egy ünnepi reggeli keretében néztük meg, majd jól belakmározva bátyámmal, keresztlányommal és Hannával a Városligeti Műjégpályára indultunk, hogy egy igazán nagyot és ünnepit korcsolyázzunk. Pukkadoztunk a nevetéstől, amikor egy csapat egyiptomi? férfi érkezett a jégre, drága, fekete, elegáns kasmír kabátjukban. Szemmel láthatóan akkor láttak először jeget közelről. És igen. Bevállalták. Béreltek korit és megpróbáltak haladni. Annyira aranyosak voltak. Persze a fekete kabátjuk hófehér lett pár perc múlva. Ittunk forralt bort, teát én meg beszebeltem bátyám nagylányának dícséretét, mert nem is tudta, hogy ilyen jól és gyorsan korizik a keresztanyja. :-)

Amikor a Kőműves Kelemenné Expressen megnyertük a fődíjat, a december 28-ra szóló vonatjegyet a Semmeringbe tartó élményvonatra, tudtuk, hogy Hannát visszük el magunkkal, hiszen keresve se találtunk volna jobb élmény ajándékot a 9. szülinapját ünneplő lányunknak. Már csak a kicsik jóváhagyását kellett megkapnunk. Persze nyafogtak de megértették, hogy egy ilyen út túlságosan kimerítő lenne még számukra. Végül egy anyukámnál alvás és egy egész nap imádott unokatestvérüknél megenyhítette őket. Ezúton is köszönet bátyáméknak és anyukámnak, hiszen nélkülük az a nap nem lett volna olyan felhőtlen és emlékezetes, mint amilyen lett.

Hajnalok hajnalán indultunk otthonról,hogy a Nyugati pályaudvar parkolójában megálljunk és az 1. vágányig a MÁV Nosztalgia csinos szerelvényéig cipeljük a két szánkót és egy bőröndöt. Az utolsó pillanatban tettük be az összecsukható, modern két személyes szánkó mellé az én gyerekkori kis szánkómat, amit még apukám tett biztonságossá, puha anyaggal betekerve az elejét. (ennek a mondatnak lesz még jelentősége a későbbiekben..) Bőrönd azért kellett az egy napos útra, mert az utazás alatt a jó meleg kocsikban kényelmetlen lett volna overallban, dupla pulcsiban és vastag csizmában ülni. Azokat csak az érkezés előtti pillanatokban vettük magunkra.

A semmeringi vasút lélegzetelállító kanyargós, alagutakkal és viaduktokkal tarkított pálya szakaszát a világörökség részének nyilvánították. Mielőtt azonban ezt saját szemünkkel is megcsodálhattuk volna először is a szépséges, piros bársony üléses, függönyös, kis lámpás étkezőkocsiba ültünk le és ott kávéztunk, teáztunk és Zoltánnal megállapítottuk, hogy nagylányunk van. Bele se merek gondolni abba, hogy még ugyanennyi év és Hanna nagykorú lesz. Közben megpróbáltuk a vonatra felcsempészett tortácskát leadni a a konyhán, hiszen úgy terveztük, hogy visszafelé a vacsora után majd ezzel is meglepjük Hannát.

A szervezők áfonyalikőrrel és falatkákkal kínálták körbe az utasokat alighogy elindult a vonat és jó magyar szokás szerint mi is elővettük elemózsiás csomagunkat.
Az út további részében kártyáztunk, beszélgettünk, bámultunk ki az ablakon vagy olvastunk, közben a hangosbemondón keresztül tájékoztattak bennünket az aktuális tudni - és látnivalókról vagy éppen egy 13+1-es totót töltettek ki velünk vagyis mindig történt valami, így annak ellenére gyorsan Semmeringbe értünk, hogy Ausztriában valami fényjelző hibája miatt jó háromnegyed órát vesztegeltünk.

Hónak nyoma sem volt az utolsó pillanatig de reméltük, hogy a neten összeszedett informció megállja a helyét és valóban 98%-os hóbiztonsággal büszkélkedhet a Semmeringi sí- és szánkópálya. Aztán mintegy megrendelésre, ahogy megállt a vonat szállingózni kezdett. Így tettük meg a 40 perces utat a kis falu központjáig, ahol feltűnően nagy élet volt. Hamar kiderült, hogy éppen egy női sí világkupát tartanak a szánkópálya tőszomszédságában. Örültünk neki, mert úgysem láttunk ilyet testközelről. Aztán kicsit megijedtünk, mert a szánkópálya közvetlenül a sípálya mellett terül el és attól tartottunk, hogy a verseny idejére lezárják majd azt a részt, amiért jöttünk. Kósza, bizonytalan információkat kaptunk de végül kiderült, hogy alaptalanok voltak az aggodalmaink, a 3 és fél km-es szánkópálya zavartalanul üzemelt. Felvonóval jutottunk a csúcsig, alattunk a szurkoló tömeg üdvrivalgása és a szlalomozó versenyzőket biztató sporttudosító hangja szállt. Izgi volt.

Az első csúszás amolyan ismerkedés volt a tereppel. Voltak benne meredekebb, kanyargósabb részek. Volt, ahol alagútba száguldottunk, néha egy sárkány kitátott szájába. Az első meg se kottyant és hatott ránk az újdonság varázsa. Négy felvonóra és csúszásra szóló jegyet váltottunk. A második menet után már fáradtunk, a harmadik után pedig kedvünk lett volna az utolsó helyett inkább egy gőzgombócot befalni a hüttében, ám mégis inkább minden erőnket összeszedve lecsúsztunk. Azt megfogadtuk, hogy legközelebb síszemüveget is viszünk magunkkal, mert bizony jócskán kaptunk a hóból az arcunkba és hát nem lett volna szerencsés becsukott szemmel lavírozni. Mielőtt valaki azt hiszi nyápicok vagyunk, elárulom, hogy keményen dolgoztak izmaink. A néhol repülő szánkót erősen kellett irányítani és fékezni, néhol pedig ha elakadtunk, hajtani, tolni. Valamikor a vége felé, amikor Hannának megengedtük, hogy egyedül is lecsúszhat, mi Zoltánnal lerepültünk egy kanyarban. Hanna persze épen bevárt bennünket így jól szórakozott a nem mindennapi látványon. Csak otthon vettem észre, hogy egy mai napig jól látható véraláfutást hoztam haza a lábamon. Nos, a szánkózás se veszélytelen sport, nem véletlenül ajánlanak bukósisakot a gyerkőcöknek. Örültem, hogy megúsztuk. Nyakig havasan, kipirult arccal és kissé átfagyva indultunk az állomás felé. Előtte még ittunk egy kis forralt bort és teát, majd az állomáson a MÁV nosztalgia jóvoltából még egyet meg még egyet...

Az összes csúszásnemet kipróbáltuk. Mentünk párosan, egyénileg, gyerek nélkül aztán szánkó nélkül is, amikor az kicsúszott valahogy alólam és a szakadékba repült. Zoltán persze nem hagyta annyiban a dolgot és míg mi izgultunk érte, ő lemászott valahogy és visszahozta. Szóval volt kalandban részünk bőven.

A vonaton aztán megint tetőtől talpig átöltöztünk kényelmes és száraz ruhába, majd az étkezőkocsiba igyekeztünk, hogy farkasétvággyal együnk egy bécsi szeletet, majd a meglepetés tortát, ami kicsit ugyan megnyomódott de így is mosolyt csalt Hanna arcára, akin azért látszott, hogy elfáradt, mégsem akart lemaradni az Orfeum kocsiban tartott táncos buliról. Ez egy kifejezetten bulizás céljára kialakított kocsi, amin egy színpad is van, a színpadon pedig zenészek. Kicsit táncoltunk, aztán a Holiday Star nagyon kedves zenészei elénekelték Hannának a Boldog születésnapot című dalt, amelynek refrénjébe az Orfeum egész közönsége becsatlakozott. Megható és nagyon kedves volt, Hanna azt hiszem kicsit zavarban is volt.

Visszasétáltunk az ülőhelyünkre, Hanna bevackolta magát és Budapestig aludt, mint a bunda. Álmában biztosan újra és újra lecsúszott a mesés szánkópályán. Mosolygott is. Remélem, hogy sokáig fog emlékezni erre az élményre, amelyet csak ő kapott többek között azért, mert kilenc éve édesanya vagyok, kilenc éve lettünk szülők Zoltánnal.

Bulizni pedig most szombaton fogunk. Ígérem beszámolok róla.

Jó tudni: A Semmeringi szánkópálya tavasszal és nyáron rollerpályaként üzemel. Jó buli lehet, bár helyenként annyira meredek és kanyargós a terep, hogy nem tudom elképzelni, hogy ép bőrrel meg lehet úszni a lejutást. Gondolom lehet bérelni ehhez guruló alkalmatosságot, ennek nem néztem utána...
Szánkót mindenesetre lehet kölcsönözni a bejáratnál. Ha jól emlékszem 6 Euro az ára.

Egyébként pedig volt időm áttanulmányozni a MÁV Nosztalgia 2013-as katalógusát és nem győztem bekarikázni azokat az élményutakat, amelyekre szívesen elmennék barátnőmmel, Zoltánnal kettesben, anyukámmal vagy éppen családostul ötösben, annál is inkább, mert a kicsik azóta is nyaggatnak, hogy velük mikor megyünk élményvonatozásra.

Idén Zoltán készítette Hanna szülinapi meghívóit. Én sokáig gondolkodtam rajta miből és hogyan gyártsak táncos bulira szóló meghívókat de nem jutott eszembe semmi könnyen kivitelezhető, mégis kreatív megoldás, így Zoltán felajánlotta, hogy majd ő kreál egyet és mire a téli szünet egyik napján a korcsolyázásból hazaértünk, ott várt bennünket a meghívó, amit már csak borítékba kellett tenni.

Hiába van saját játszóházunk, hiába van jól bevált szülinapi forgatókönyvünk, Hanna idén nagyon óvatosan arra kért bennünket, hogy valami nagylányos de legalábbis az előző évtől különböző szülinapi bulija legyen. Megértettem, mert arra gondoltam, hogy ha éttermünk lenne, akkor se mindig ugyanott ennénk. Bár a mai napig szívesen festenek gipszfigurát, azaz még nem nőtt ki ebből a tevékenységből (csak halkan jegyzem meg, hogy nem is lehet, különben nem térne be egyre több felnőtt és kiskamasz hozzánk) idén egy táncos bulival leptük meg őt. Mondjuk a táncos buli szervezőjét is a Gipszkorszaknak köszönhetjük, mert valamelyik rendezvényen találkoztunk és ő azóta is nagy Gipszkorszak rajongó a gyermekével együtt, nem mellesleg nálunk tartották a szülinapi zsúrjukat. Na ja, gondolom ott meg az ő gyermeke szeretett volna a táncos buli helyett valami másikat...

Az Írországból származó Sandra kislány korában biztos nem gondolta volna, hogy majd magyar férje lesz, kiválóan megtanulja az egyik legnehezebb nyelvet és megalapítja a Dance Craze Academy-t, ahol kis és nagylányok érezhetik magukat egy kicsit sztárnak de legalábbis táncolhatnak.

A budai iskolában működő táncteremben gyülekeztünk, Sandra és segítője ott várt bennünket a párduc, tigris és kígyómintás jelmezekkel, hiszen korábban jeleznünk kellett melyik zeneszámra szeretnének koreográfiát betanulni, esetünkben pedig ez a zeneszám A Waka Waka volt. Kifestették az arcukat is amolyan afrikai motívummal és csakhamar minden ~~kislány~~ nagylány a selyem táncos ruhában rohangált, ami beillett egyfajta bemelegítésnek is, hiszen kemény munka várt rájuk.

Nagyon örültünk, hogy Hanna minden osztálytársnője elfogadta a meghívást és csak ketten nem jöttek el, ők is betegség miatt. Eljött még Hanna unokatestvére Nóri, akinek elég régi rsg múlt van a háta mögött és boldogan csatlakoztak a csapathoz a kicsik is.

A tornateremben álltak be és Sandra a hihetetlen bájos magyar akcentusával elkezdte a tanítást. Sógornőmmel dokumentáltuk az eseményeket, a többi szülőt Zoltán egy közeli kávézóba vitte el, mert nem lett volna szerencsés, ha idő előtt meglátják a kész táncot. Fél hatra vártuk őket vissza, addigra össze kellett állni a tánc produkciónak. A koreográfia egyébként úgy lett kitalálva, hogy az ünnepelt egy picivel több szerepet kap, őt ugrálják körül, ő áll az első sorban középen, vagyis kihangsúlyozzák, hogy ki miatt állt fel a tánckar.

Én a magam részéről csak ámultam bámultam mennyire ügyesek, milyen profin követik az utasításokat. Kapkodtam a fejemet, én már rég elveszítettem a fonalat a padról nézve, ők meg minden lépést, karlendítést olyan magától érthetően és könnyedén végeztek, hogy megint eszembe jutott az életkorom.. Meg Hannáé is, aki már olyan igazi harmadikos nagylány, körülötte az osztálytársnői-jaj hiszen csak most kezdték az iskolát.

Az egy órás próba után megérkeztek a szülők. Mire előkotorta mindenki a videó felvevőjét és fényképezőgépét el is kezdődhetett a bemutató. Elfogult vagyok persze, de szerintem bámulatos, hogy egy óra alatt milyen táncot dobtak össze. Én külön büszke voltam a kicsikre, mert azt hittem majd valami háttértáncos szerepet kapnak, ehelyett teljes jogú tagjai voltak a tánckarnak.

Nagy tapsot kaptak és csak azt bántam, hogy nem kaptunk ráadást. Aztán eszünkbe jutott, hogy a táncot előadhatják majd a sulijuk színpadján egy farsangi vagy más kevésbé komoly rendezvényen vagyis jó, hogy megvan videón az egész, mert egy kis gyakorlással biztosan nem felejtődnek el a kar- és lábmozdulatok.

A tükrös teremben már civil ruhába átöltözve történt meg az ajándékozás méghozzá úgy, ahogy Hannával szeretjük. Bekötött szemmel kell tapogatással kitalálni, hogy éppen ki áll előtte. Van nagy kacagás, mert vagy csiklandósak, vagy becsapjuk valami trükkel (a magas leguggol, az alacsonyt felemeljük, a szemüveget levesszük stb. ). Jól sikerült ez a rész is, ráadásul annyira de annyira telitalálat ajándékokat kapott Hanna, hogy azt hittem kívánságlistát küldött szét előző héten.

Már csak a tortázás volt hátra. Lévén, hogy egy táncteremben gyűltünk össze, kicsit piknikezős stílusban de talán pont ettől nagyon meghitten. Hanna legújabban a Sacher tortáért rajong, így egy tortamanufaktúrától rendelt kész, profi Sacher tortára és egy saját készítésűre szurkáltuk bele a gyertyákat. A résztvevő gyerkőcöknek is elmondtam, hogy szavazhatnak majd melyik ízlik jobban, mire még a tortabontás előtt hangosan és egymás szavába vágva biztosítottak arról, hogy a házira szavaznak látatlanban. Aranyos gyerekeket vettek részt a bulin, de hisz már mondtam..

A hagyományos Ki tud többet az ünnepeltről? 13+1-es szülinapi totót otthon felejtettük de már nem lett volna rá idő úgysem, így Hanna ma bevitte a suliba, hogy az egyik szünetben egy kicsit még körülötte forogjon a ~~világ~~ a lánycsapat. A helyes megfejtők mindenesetre egy táncosnő gipszfigurát kapnak a Gipszkorszak jóvoltából. Naná!

Így telt Hanna szülinapi bulija. Idén először nem az igazi születésnapján, december 29-én, hanem pár héttel később tartottuk az ünneplést, de talán nem is baj, hogy nem a karácsony után rögtön csaptunk nagy ramazurit, hanem az unalmasabb január egyik szombatján.

Zoltán egy rendezvényre sietett el a buli vége előtt pár perccel, így mi később és külön jöttünk el a budai iskolából. A lelkünkre kötötte azonban, hogy kapcsoltassuk be a sofőrrel a Music FM-et, mert egy meglepetés lehet benne. Éppen a kívánságműsor ment benne, így én azonnal rájöttem miben mesterkedett. Hazáig nem szólt semmi nekünk való, így otthon a jó meleg szobában érte Hannát a meglepetés. Egyszercsak meghallottuk Zoltán hangját, aki az éteren keresztül kívánt a nagykorúság felé félúton tartó lányának sok boldogságot méghozzá kedvenc számát kérve, ami ez esetben nem a Waka Waka volt, hanem a Best friends.

Jó tudni: A Dance Craze Academy különböző helyszíneken tart tánckurzust ovisoknak és iskolásoknak. Szülinapi zsúrról a honlapjukon keresztül tájékozódhat az, akit érdekel. Angolul vagy magyarul írhattok Sandrának.

HANNA TOTÓ

1. Melyik hónapban van igazából a szülinapja?

a, január
b, február
c. december

2. Milyen tanfolyamot végzett el Hanna tavaly?

a, szabás-varrás
b, jobb agyféltekés rajztanfolyam
c, gyöngyfűző

3. Nemrég elutaztunk Hannával vonattal Ausztriába, hogy ott egy nagyot....

a, síeljünk
b, együnk
c, szánkózzunk

4. Milyen ételt kért Hanna szülinapjára?

a, Cézár salátát
b, rakott krumplit
c, bélszínt

5. Mióta van meg Sziréna, a macskája?

a, pár hónapja
b, 8 éve
c, már 13 éve

6. A cukrászdában milyen tortát választ legtöbbször magának ?

a, Dobos tortát
b, Túrótortát
c, Lúdláb tortát

7. Melyik rádióadót szokta hallgatni az autóban útban az iskola felé?

a, Music FM
b, Bartók rádió
c, Neo FM

8. Milyen ajándékra vágyott a legjobban karácsonykor?

a, festőkészletre
b, gitárra
c, Monster High babára

9. Ki az? Hanna testvéreinek az apukájának a feleségének a testvérének
a gyereke?

a, Hanna unokatestvére Nóri
b, Hanna testvérei
c, Hanna nagymamája

10. Melyik házimunkát szereti Hanna a legjobban?

a, takarítás, portörlés
b, sütés, főzés
c, vasalás

11. Melyik könyveket falja Hanna?

a, Pöttyös Panni könyveket
b, Tea Stilton könyveket
c, Benedek Elek meséit

12. Mi szeretne lenni nagykorában?

a, díjugrató lovas
b, énekesnő
c, autóversenyző

13. Hanyas lába van Hannának?

a, 29-es
b, 37-es
c, 33-as

13+1 Melyik testrésze tört el tornaórán?

a, kisujja
b, lába
c, karja

..meg a bírónak!

Úgy emlékszem, hogy amikor én még kislány voltam ciki volt a szemüveg. Én ugyan sosem csúfolkodtam, de voltak akiket boldoggá tett az, ha skandálják a Szemüveges pápa, lyukas a gatyája típusú szövegeket. Tény és való, hogy abban az időben még nemigen lehetett a szemüvegkerettel divatozni, játszadozni, az archoz legjobban illőt megkeresni. Gyógyászati segédeszköz volt, a legkevésbé sem divatos kiegészítő.

Kicsit később kezdték mondani, hogy a szemüveg öltöztet. Kacérkodtam a gondolattal, hogy nekem is legyen egy, amiben sima üveg lett volna, mert persze a látásommal semmi baj nem volt sose. Lebeszéltem magamat és inkább annak örültem, hogy sas szeműnek neveztek, mert a "Ki tudja a legtávolabbi szöveget elolvasni?" versenyeket sorra megnyertem. Most is megnyerném.

Zoltán kisiskolás volt, amikor szemüveget kapott. Úgy mesélte, hogy szüleivel az egyik amerikai útjukról készült diákat nézték, amikor a drámai felismerés bekövetkezett: a fotókon szereplő feliratokból nem lát semmit.

Amikor megszületett Hanna, azon gondolkodtam, hogy vajon milyen tulajdonságokat, jegyeket örökölt tőlem és melyeket Zoltántól. Az ideális az lenne, ha mindkettőnkből a legjobbakat adhatnánk át gyerekeinknek, de persze ez csak illúzió és annak ellenére, hogy nem vártuk, azért várható volt, hogy valamelyik gyerekünk ugyanúgy, mint apuka-szemüveges lesz.

Aztán egyik nap és a másikon is Hanna panaszkodni kezdett, hogy nehezére esik elolvasni a táblára írt szöveget, hogy amikor az aktív táblát használják, hunyorog. Időnként teszteltük a látását, az autóban utazva rendszámtáblákat olvastattunk le vele vagy plakátok egyre apróbb betűs szövegeit. Éreztem, hogy nincs nagy baj, de azért komolyan vettük, így első körben elvittük a kerületben egy bejáratott Optikai Szalonba, ahol szakorvosi vizsgálatra jelentkeztünk be és ahol a tulajdonos szerintem kifejezetten utálja a gyerekeket. Szerencsére nem ő vizsgálta Hannát, hanem egy másik férfi, mégpedig ultramodern géppel, amely végül azt az eredményt hozta ki, hogy Hanna szeme tökéletes.

Örültünk a hírnek, csak Hannán látszódtak a csalódottság jelei. Bevallom akkor átfutott az agyamon az, hogy lányom csak egy divathóbort áldozata, az osztályban egyre több kislánynak van szemüvege és biztosan ő is vágyik egyre, ugyanúgy, mint hajdanán én. Aztán egy nyugodt pillanatban Hanna odajött hozzám és elmondta, hogy annak ellenére, hogy a vizsgálat nem talált hibát gyönyörű barna szemeiben, ő nem úgy látja a táblát, ahogy kellene. Egy percig sem kételkedtem a szavaiban. Időpontot kértem a világ legaranyosabb szemész doktornőjéhez az Örs Vezér téri rendelőbe. Egy hónappal később (ami a magyar egészségügyben talán gyorsnak is számít..) már újra Hanna látását vizsgálták és kétséget nem tűrően kimondták, hogy feles szemüvegre van szüksége és évente vissza kell mennünk a tündéri doktor nénihez, mert bizony várhatóan nem áll meg a szem romlása ennyivel.

A Vision Expressnél vettük meg a szemüveget, méghozzá extra hatékonyan és hála a most futó akciónak, elfogadható áron. Hanna a második keretnél olyan mámorittasan kiáltott fel, hogy "Ez az anya! Ez tökéletes! Ez tetszik a legjobban!", hogy az alkalmazottak mind elmosolyodtak és köré gyűltek, no és persze megerősítették abban, hogy jó ízléssel van megáldva a gyerek. Itthon aztán Zoltán a helyes szemüveghasználatról, karbantartásról de főleg óvásról tartott egy órás kiselőadást Hannának, aki ma meglehetősen izgatottan ment iskolába.

Amikor kilibbent a kocsiból, osztálytársnőjébe Flórába botlott (aki szintén nemrég kapott szemüveget) és aki olyan aranyosan és őszintén dicsérte Hanna új fizimiskáját, hogy elhittem, hogy a szemüvegesek csúfolása már csak a mesékben létezik és bezzeg nélkül az én időmben létezett.

Íme az első kép róla, stílszerűen kicsit homályosan.

Fél éves a negyedik gyerekünk, a Gipszkorszak

Kiemelkedett

Vakáció félidőben

A fogamat akarom!

Krakkó kettesben

A hatodik

Nyári visszatekintő: Esztergom, Visegrád

Nyári visszatekintő: Szlovénia, Bled

Keszthely klassz hely

Kőműves Kelemenné jelenti

Őszi szünetünk

Játékra fel!

Adventi morzsák- 1. gyertya

Adventi morzsák- 2. gyertya

Csííííz

Adventtől karácsonyig

Karácsonyi ének

Hanna havas élmény-ajándéka

Dance dance party

Szemüveget a Hannának!