Lábnyomok

Nem is olyan régen a kicsik arról panaszkodtak, hogy ők még nem vonatoztak a nővérük pedig igen és ez nem igazságos. Azért az nem igaz, hogy nem ültek vonaton, maximum nem emlékeznek rá de tény és való, hogy többnyire autóval közlekedünk mindenhová. Tavasszal aztán felkerekedtünk és kis hazánk első vasútvonalán azaz Budapest-Vác-Budapest szakaszon zötykölődtünk. Akkor írtam is erről. Vonatozás volt ez is de nem olyan, mint amilyet a MÁV Nosztalgia utak adnak. Na az aztán ahogyan a nevében is szerepel élmény a javából. Először is olyan kocsikban utazhatunk, amelyeket szinte hallunk ahogy mesélnek a régmúlt időkről. A mozdonyokhoz nem értek de az biztos, hogy az se mindennapi különben nem fotózná annyi mozdonyrajongó az állomáson ezeket.

Szóval arra gondoltam, hogy ha ennyire szeretnek vonatozni a lányaim, akkor kinézek egy szimpatikus élmény utat nekik. Nem volt könnyű dolgom, mert három, kivételesen izgalmasnak tűnő kirándulás egy napra esett és a későbbiek is különlegesnek tűntek. Miközben a programok között böngésztem az utolsó pillanatban beküldtem egy korábbi utazásunkról szóló fényképet a MÁV Nosztalgia fotópályázatára. Pár nappal később aztán jött az értesítés, hogy megnyertük a Levendula Expresszre szóló jegyeket ráadásul a Pullman kocsiban utazhatunk vele. Juhé!! Pont azt a programot néztem ki a gyerekekkel. A Pullman kocsi attól különleges, hogy négy vagy két személyes asztalkák mögött/előtt ülhetünk kényelmes, állítható támlájú szépséges kék, bársony székeken. Az ott utazók újságot kapnak és korlátlanul fogyaszthatnak ásványvizet, kávét, teát. Itt van felszolgálás is, azaz nem kell az amúgy nagyon hangulatos étkezőkocsiba átsétálni ha valami finomságra vágyunk. Odafelé reggelit, szendvicset vagy virslit szolgálnak fel ha kérünk, visszafelé pedig valamilyen meleg ételt, külön térítés ellenében. Szépséges abrosszal van megterítve és elegáns üveg kancsóban van a víz. A csészék, poharak láttán mi is valahogy jobban kihúztuk magunkat és kisasszonynak képzeltük magunkat. Az asztalka azért is jó, mert kényelmesen lehetett kártyázni. A kicsiket nagyon izgatta, hogy a zakatolás közben hogyhogy nem lötykölődik ki a kávé és a víz és együtt drukkoltunk a pincér fiúnak, hogy ne öntse ő se mellé.

A nyeremény az egész családnak szólt, ám Zoltánnak halaszthatatlan dolga volt, Hanna pedig legjobb barátnőjének UV szülinapi partijára volt hivatalos és azt nem szerette volna kihagyni. Pontosan kettő percig szomorkodtunk emiatt aztán rájöttünk, hogy úgyis régen volt részünk anya és az ikrek kalandban, jó lesz nekünk így hármasban. Így is lett.
Amikor a nap végén begördült a vonat a Nyugatiba megállapítottuk, hogy régen nevettünk, sétáltunk, beszélgettünk zavartalanul ennyit. Azóta is felidézünk egy-egy történetet.

Mellettünk a két személyes asztalhoz egy amerikai házaspár ült. Kiderült, hogy gyakori vendégek Magyarországon, minden évben itt töltenek pár hetet és valahogy megtudták, hogy van ez a MÁV Nosztalgia, amivel nem mindennapi módon lehet eljutni a legszebb helyekre. Igazuk van és nagyon jó fejnek tartottam őket. Mivel minden magyarul volt kiírva és csak pár szót tudtak a mi furcsa nyelvünkön elvállaltam a tolmács szerepét némi idegenvezetéssel megspékelve, így nem csoda, hogy az út végére e-mail címet cseréltünk és úgy tervezzük, hogy még találkozunk az életben.

Korábbi MÁV Nosztalgiás újainkon mindig volt egy házigazda. Valaki, aki a hangosbeszélőn köszönti, tájékoztatja az utasokat. Bevallom kicsit csalódtam, hogy ez most elmaradt. Lehet, hogy csak a hosszabb utakon van ilyen és a Budapest- Balatonfüred nem ez a kategória ugye. Viszont nem maradt el a köszöntő erdélyi áfonya likőr körbekínálása és a házi kolbászos falatkákból is kapott, aki kért.
A lányokkal végigsétáltunk a kocsikon, megnézték az étkező- és bár kocsit meg a kevésbé elegáns de azért kedves és szép standard osztályt is. A mosdó nagyon érdekelte őket, visszafelé azt nézték az utolsó kocsiból, hogy valóban a sínek közé pottyan vagy csurog aminek pottyannia vagy csurognia kell. Bizony, egy kisgyereknek ezek is nagy élmények... :-)

Aki elég szemfüles volt, az megváltotta előre a Balatonfüred-Tihany útra szóló buszjegyet. Mi nem ilyenek voltunk és nagy meglepetésemre már nem is jutott. A kicsik megszeppentek, hogy mi lesz akkor most velünk de megnyugtattam őket, hogy az ilyen váratlan helyzetek a legtöbbször úgy végződnek, hogy belátjuk jobb, mintha az eredeti forgatókönyv szerint zajlott volna minden. Ok, nem ezekkel a szavakkal mondtam nekik mindezt de ez volt a lényege.

A helyi járatra préselődtünk fel és így érkeztünk meg Tihany fő terére. Mondjuk csodálkoztam, hogy egy fesztivál idejére miért nem iktatott be sűrítő járatot a Volán busz. Minket nem annyira Tihany nevezetességei izgattak, sokkal inkább a híres levendula föld, amiről már láttunk képeket és amiről nem akartam elhinni, hogy nem Provance-ban készültek (amit volt szerencsém még friss házasként saját szememmel látnom) Rövid kérdezősködés után (merthogy útbaigazító tábla sem volt sehol) megtaláltuk a helyes útirányt, ami egy 1,5 km-es sétát jelentett, igaz lejtőn, így csak a visszaút miatt aggódtunk kicsit. Időnként barna papírzacskóban illatozó levendulacsokrot tartó emberek jöttek velünk szembe, akik már túl voltak a szüreten, így tudtuk, hogy helyes az irány. Pár perc múlva a szemünk elé tárult a látvány, amire annyira vágytunk. Egy egybefüggő, lila levendulamező és egy másik, amelynek lila pompáját tarka ruházatú emberek "csúfították" el. Mindegyik hajladozott és igyekezett a lehető legjobban megtömni a papírzacskóit az illatos virággal. Mi is szereztünk egy ilyen szatyrot méghozzá sorbaállás nélkül. Büszke voltam magamra, hogy otthonról hoztam két ollót, így csak egyet kellett kölcsönöznünk a standon, ahol a fizetés is zajlott. 2000 Ft bizony nem kevés egy zacskónyi levenduláért ám mégsem sajnáltam érte a pénzt, mert nemcsak a virágért hanem az élményért is fizettem... A levendulaszedés hangulatos foglalatosság de azért nagyon figyeltünk arra nehogy méhecskét markoljunk meg, hiszen elég sokan döngicséltek az illatos bokrok felett. Először elhessegettük őket és csak utána vágtuk le a virág szárát. Aztán le kellett még győznöm pókiszonyomat is. Bizony meglehetősen ~~förtelmes~~ egzotikus pókokat láttunk a bokrok mélyén és a fűben is. Ettől a két zavaró tényezőtől eltekintve csodás érzés volt a levendulamező közepén az illatfelhőben és a valódi bárányfelhők alatt a szüret és nagyon gyakran szakítottuk félbe a műveletet a fényképezés kedvéért.

Érdekes volt látnom most is az ikrek különbözőségét. Míg Noémi precízen, szálanként szedte a csokrát, gondosan egyformára vágva a szárakat, addig Eszterrel mi hatékonyan, ide-oda kapva gyűjtöttük a levendulát.

Amikor már úgy éreztük nem fér több a zacskóba, elindultunk az emelkedőn vissza Tihany központjába. Most minket állítottak meg úton útfélen, hogy hol szereztük ezt a hatalmas mennyiségű levendulát és mi nagyon szívesen elmagyaráztuk, hogy ott a völgyben, ami egy kiadós sétával érhető el.

Megéheztünk, ettünk volna valami főtt ételt de úgy látszik Tihanyban még nincs szezon júniusban vagy nem készültek fel a fáradt vándor kiszolgálására. Két vendéglőben is csak egy órás várakozás után tudtak volna ételt varázsolni elénk, így beértük péksütivel, az legalább friss volt. Ettünk jégkrémet is, sétálgattunk, kicsit meséltem a Tihanyi apátságról meg a visszhangról aztán visszabuszoztunk Balatonfüredre, ahol a szokásosnál is nagyobb nyüzsgés volt az úszóverseny miatt. A Tagore sétányon minden harmadik ember megcsodálta a levendulánkat és mi fáradhatatlanul válaszoltunk nekik, hogy igen, ezt Tihanyban szedtük.

Nem tudom hogyan de Arácson kötöttünk ki így a tervezettnél hosszabb sétával értünk vissza a Füredhez szerintem teljességgel méltatlanul kinéző vasútállomásra (bár biztató, hogy építkezés nyomait láttuk) Amíg kinyitották a vasúti kocsink ajtaját majd utána is, már elhelyezkedve a kényelmes Pullmann kocsiban azzal múlattuk az időt, hogy riportot készítettem a lányokkal, akik boldogan, viccesen, reklámblokkokkal megtűzdelve elmesélték hol jártunk és mit csináltunk ezen a tökéletes napon, amikor még az időjárás is olyan volt, amilyennek levendulaszüret és sétálgatás idején lennie kell.
Kitöltöttük még a kiosztott kvízt is, mert az mindig van a MÁV nosztalgián és remélem ez így is marad. Nem tudom ki nyert de gondolom ezúttal nem mi, mert akkor biztosan szóltak volna.

Mivel Tihanyban nem sikerült főtt ételhez jutnunk (ami miatt az ottani vendéglátósok szégyelljék magukat) a MÁV Nosztalgia étlapjáról választottunk babgulyást és vanília sódós meggyes rétest. Mindkettő nagyon-nagyon finom volt.

Eszter ezután gyakorlatilag azonnal elaludt. Noémi még mocorgott, csacsogott kicsit aztán ő is lehajtotta a fejét az ölembe és csak Kelenföldön nyitották ki a szemüket.

Na kérem ezt hívják úgy, hogy élményvonatozás. Ez is megunhatatlan kategória. És bizony azon kaptam magamat, hogy nézem a következő programjaikat és a naptárunkat.

Hajdúszoboszlóra általában újjászületni mennek az emberek. Mi is. Nagyon kellett ez a pár nap felüdülés ott, ahol a különböző strandok, fürdők bejáratai egymást érik, és ahol az első alkalommal alig tudtunk kiigazodni azon, hogy melyikben mit csinálhatunk, mennyibe kerül és mitől különleges. Nagy betűkkel hirdetik, hogy Európa legnagyobb fürdőkomplexuma az ami előtt állunk csak döntsük el, hogy gyógyulni, lubickolni, csúszdázni, napozni vagy mindent egyszerre szeretnénk. Mi a hotel wellness részlegében melegítettünk be majd az Aqua-Palace nevű fürdőkomplexumban folytattuk. Az Aqua-Palace 20 medencéje közül 8 a földszinti fürdővilágban található. Az exkluzív élménymedencék különböző korokat és helyszíneket idéznek meg. Tényleg így volt. Minden medencében egyedi látvány varázsolt el bennünket.

Ismerve magunkat nem egy teljes egész napot szántunk a lubickolásra hanem "csak" délután öttől zárásig ami miatt egyébként kedvezményesebb árú belépőt válthattunk. Szerencsére a tömeg a szabadtéri strandot választotta így várakozás nélkül csúszdázhattunk egymás után sokszor sőt az utolsó 45 percben azt éreztük, hogy az egész fürdő a miénk. A tematikus fürdőkből nekünk a színes fényekkel megvilágított barlang medence, a Pávai Vajna mozifürdő és a jéghegynek tűnő forgóvizes medence tűnt a legötletesebbnek meg persze a legnagyobb a mesebeli fákkal, amelynek ágaiból rendületlenül jött a vízsugár és ami alatt jól esett állni egy kis masszírozásért.
A nagy csúszdán fáradhatatlanul csúsztak le a lányok. Hagytam magamat egy kicsit noszogatni aztán én is velük tartottam, mert nagyon nagyon szeretik ha cinkostársuk vagyok a mókázásban.

A Szent István téren is sokat lófráltunk. Ott áll a harangház, amelynek a jellegzetességei az alumíniumból készült harangok, mely méretükben, kinézetükben és hangjukban is különböznek egymástól. Minden arra járónak kötelező egy két képet készíteni a harangok előtt, mellett, alatt, mögött. Mi sem maradtunk ki belőle.
Bringó-hintózni is lehet, aminek az adja a külön érdekességét, hogy a forgalomba is kimehetünk, az országúton tekerhetünk de szigorúan a térképen bejelölt nyugisabb szakaszokon. Megállapítottam,hogy a város nem sok változáson ment keresztül azóta, amióta Piroska barátnőmmel legutóbb ott jártam.

Hajdúszoboszló egyik büszkeségét a Pávai Vajna ásványvizet ittuk és ha csak lehetett az automatából vettük, mert az vicces és csak hazafelé egy kis boltban derült ki, hogy jóval drágább is.

A Tourinform irodában felnyaláboltunk egy csomó prospektust amelyek alapján elterveztük mit nézünk még meg a környéken, ám végül maradt a klasszikus nyári program a fürdőzés és a céltalan korzózás ha lehet fagyival a kezünkben.
A Retro Múzeumot azért sajnálom, hogy kihagytuk. Valószínűleg folyamatosan sikongattam volna, hogy "Erre emlékszem!""Ilyen nekem is volt gyerekként!" típusú mondatokat. Szerencsére állandó kiállítás, így lesz alkalmam még látni remélem.

Ehelyett inkább a Hortobágy felé tértünk haza és ott töltöttünk el egy fél napot. Befizettünk egy Hortobágyi Szafari programra, ami végtelen nagy csalódást okozott így aztán senkinek nem ajánlom.
A 100 éves felújított, igazi fapados Ikarus busszal vittek bennünket a vadasparkig (na ez viszont élmény volt legalább) ahol magunkra hagytak és elmondták melyik útvonalat követve láthatunk jellegzetes állatokat, akiknek vagy melegük vagy elegük volt, mindenesetre alig mutatkoztak.

Ezek után Hortobágyi Madárparkba kicsit óvatosabban léptünk be és mielőtt megváltottuk az egyébként a madarak gyógyulására fordított belépőket megkérdeztem mire számíthatunk. Nem tudom, hogy ezért vagy amúgy is így lett volna de nagyon alapos idegenvezetést kaptunk rendkívül részletes magyarázattal. A beteg madarak gyógyításáról, a veszélyekről, amelyek rájuk leselkednek. Megtudtuk, hogy a mi drága madarunk a gólya nemcsak békákat eszik, hanem bizony dögöket is és hogy az ürüléke igen erős, maró akár az autó festését is felmarja.Láttunk műcsőrű gólyát, műlábú sast, szárnyaszegett baglyot, elütött és felépült madarakat. A legtöbbjüket visszaengedik majd a természetbe de van olyan, aki most már örökre ott marad. A madárkórház folyosóján meglehetősen büdös volt egyébként, így kényeseknek csak orrcsipesszel ajánlom. A kinti területen a holló röptetőjénél hosszan elidőztünk és hallgattuk, sőt láttuk, hogy mennyire ijesztően intelligens, okos madár.
Összességében jó, hogy nem hagytuk ki a Madárparkot de abban egyetértettünk, hogy jól jön majd (természetesen Európai Uniós pénzből) a felújítás, modernizálás.

A Kilenclyukú híd legendájáról már én meséltem a lányoknak, akik nagyon szeretik az ilyesmit. Azt mondtam nekik, hogy a Hortobágy jelképe, a Hortobágy folyó felett ível át, 167 méter hosszú, kilenc boltívre támaszkodik és a legenda szerint úgy jött létre, hogy egy pandúrok elől menekülő híres betyár kilenc szeretője összekapaszkodott, és vállukon, karjukon átsegítették kedvesüket a folyón. Sőt, a közel 180 éves Kilenclyukú híd ma is Magyarország leghosszabb közúti kőhídja.

Nos ezen a hídon hagytuk el az Alföldet és indultunk haza, hogy a lányok megkezdjék a nyári táboraikat. Az egyik jelentős változást hozott életünkben...

"Az énekkaros tábort nem hagyhatjuk ki!"- mondták egyhangúlag a lányok, amikor a nyári szünidő tartalmas eltöltését terveztük meg még májusban, vagyis értelmes, színvonalas tábort próbáltunk keresni lányainknak.

"Az énekkaros tábort tényleg nem hagyhatjátok ki!"- feleltem határozottan, hiszen tavaly testközelből láthattam a világ legcsodálatosabb énektanára által szervezett tábort. Komolyan még most is gyönyörűséggel tölt el ha az utolsó napon adott templomi koncertre gondolok vagy arra ahogyan gyakorolnak, énekelnek a Bánki tó partján és a hangjukat viszi a szél és a meseszép tó.

Idén Kétbodonyban volt a szállásuk és a kétbodonyi evangélikus templom fogadta be záró előadásukat. Most is mi szülők vittük le a gyerekeket a kis faluba. Ott aztán segítettünk a kipakolásban, megnéztük jó helyen lesznek -e és ki-ki vérmérséklete szerint aggódott egy kicsit. Ez volt az első alkalom, hogy együtt táborozott Hanna, Eszter és Noémi. Izgultam vajon kiállják -e majd a "jó tesó" próbát és nem lesz majd honvágyuk.

A kicsiknek máris teljesült egy vágyuk azzal, hogy az emeletes ágyak tetejét foglalták le maguknak. A nagylányok, így Hanna is egy másik szobában lett elszállásolva.
A hagyományos, hosszú parasztházból átalakított szállás udvarán a gondnok néni olyan előadást tartott a házirendről, megtörtént esetekről és a szeleburdiakra leselkedő veszélyekről, hogy még a leglazább szülő fejében is megfordult, hogy még nem késő visszafordulni. Nevetéssel próbáltuk elütni a dolgot. Sikerült megnyugodnunk de csak egy pillanatig, ugyanis kihirdették, hogy a falu büfés nénije nyereményjátékot hirdet, amelynek fődíja nem más, mint egy tengerimalac lesz. Mondanom se kell az enyémek azonnal belelkesedtek és lelki szemeik előtt már látták, hogy ők nyerik meg az ártatlan jószágot, azt amiért annyit könyörögtek már és amely könyörgések süket fülekre találtak és mindig ugyanazt a választ kapták vagyis, hogy majd ha a saját szobájukat huzamosabb ideig rendben tudják tartani, újra tárgyalhatunk állattartásról, addig azonban nem. Biztos voltam benne, hogy a saját szobák rendben tartása olyan kihívás, amellyel jó sokáig nem tudnak megbirkózni, így díszállatunk se lesz. Az összes szülő csóválta a fejét, hogy ne már, micsoda ajándék ez és előre sajnáltuk azt a szerencsétlent, aki szombaton egy élőlénnyel gazdagabban tér haza, mert nem tudja a gyerekének azt mondani, hogy NEM és NEM!

Mobiltelefonja még mindig nincs Hannának, így osztálytársnői jóságára kellett hagyatkoznia, amikor életjelt adott magáról (persze mindig visszahívtam, hogy ne a ő kontójukra menjen a csevegés) Így tudtam meg, hogy a kedvenc dalomat a török Üszküdart is előadják majd szombaton, hogy szólót is énekelnek mind a hárman (külön-külön) és hogy a kicsiknek nincs honvágyuk de még csak nem is hiányzom. Meséltek a titkos barát játékról, aminek az a lényege, hogy a tábor elején mindenki kihúz egy nevet és annak küld titkos leveleket, üzeneteket. Hanna boldog volt, mert énekes Kati nénit húzta, akinek keresztrejtvényeket gyártott.

Szombaton aztán egy kedves családhoz betársulva utaztam le Kétbodonyba. (Zoltánnak halaszthatatlan dolga volt, egy rendezvényen egyszerűen nélkülözhetetlen lett volna így nem tudott velem tartani a lányok előadására) Mivel ők is legalább annyira imádják Bánkot az ő meseszép tavával és a falatozójával, mint én, kicsit korábban indultunk, hogy legyen időnk gyönyörködni, csacsogni a stégen de azért időben érkezzünk a templomi koncertre, amelyet aztán a hagyományos közös tábortűz és szalonnasütés zár, ja és a tengerimalac sorsolás.

A szálláshelytől pár perces sétával értük el a kicsiny templomot, amelynek lelkésze és felesége pár szóval köszöntött bennünket. Izgatottan foglaltam el a helyemet, mert éreztem, hogy megint egy csodának leszek fül- és szemtanúja. Már mindenki leült, a gyerekek még tanácskoztak, egyeztettek Kati nénivel majd bevonultak és felálltak a szentélyben. Nekem már ennyi elég volt, hogy meghatódjak de ami ezután következett az felülmúlta minden képzeletemet. Alig akartam elhinni, hogy összesen négy nap alatt tanulták meg a cseppet sem egyszerű dalokat. Zseniális válogatás volt.

A piros szalaggal gondosan átkötött kottákat azóta is gyakran kézbe vesszük. Ott van benne a svájci népdal a WEGGISI DAL vagy a nagy nagy kedvenc az ÉLJENEK A VÍG NŐK, amit minden nap el kell énekelniük nekem a tábor óta. Nagy szerencse, hogy Noémi és Eszter szoprán, Hanna pedig alt vagy mezzo, mert így több szólamban is előadhatják a dalokat a konyhában, a nappaliban, a kocsiban, a nagymamánál vagy bárhol, ahol dalra fakadni van kedvük. Bárdos Lajos TÁBORTŰZNÉL című dalát valamikor még én is énekeltem. Most újra hallhattam csak éppen a lányaim torkából.

Az ELJÖTT A SZÉP TAVASZ dal első sorát Eszti, a másodikat Noémi énekelte majd utána csatlakozott hozzájuk a kórus. Homályosan láttam őket (pedig jó a szemem) és nagyon büszke voltam rájuk.
Hanna a furulyában is jeleskedett és nekem külön tetszett az, hogy kottatartó híján térdelve adták elő darabjukat. A miliőbe teljesen beleillett és különlegessé is tette az előadásukat.

Az ÜSZKÜDAR végén ovációban tört ki a közönség, akik között voltak helyi nénik és nyaralók is, akik közül a koncert végén többen odajöttek gratulálni. Készítettünk még pár fotót majd visszasétáltunk a szálláshely előtt lévő büféhez arra a bizonyos sorsolásra. Mondjuk nem annyira siettünk, amit a lányok sérelmeztek is. Útközben megálltunk a helyi presszóban, hogy egy jégkrémmel jutalmazzam meg énekes madárkáimat. A többiektől jócskán lemaradva sétáltunk az úton néhány másik kislánnyal, akik teljesen feldobódva, egymásba kapaszkodva énekeltek az egész falu nagy örömére. Mi szülők csak gyönyörködtünk bennük, a csengő bongó hangjukban, fiatalságukban, jókedvükben.Annyira helyesek voltak.

Túlcsordult szívvel érkeztünk meg a sorsolás helyszínére, ahol néhányan gyanúsan mosolyogtak, páran sajnálkozva néztek rám de a legtöbben rohantak Hanna elé, hogy közöljék a nagy hírt: a tengerimalacot ő nyerte, az ő nevét húzták ki.
Egy percig se vettem komolyan, biztosra vettem, hogy csak ugratnak de amikor
többen megerősítették a hírt, miszerint nem csalás nem ámítás mi nyertük a dobozban megszeppent kis állatot, azonnal a telefonomhoz nyúltam, hogy felhívjam Zoltánt és megkérdezzem tőle, hogy most aztán mi a ~~fenét~~ csudát csináljak. Érdekes. Vagy nem fogta fel mit mondtam vagy szokás szerint párhuzamosan még két dolgot csinált miközben velem beszélt telefonon de nem izgatta magát különösebben.
Tettem néhány gyenge kísérletet arra, hogy meggyőzzem a lányaimat, hogy a könnyes szemű, csalódott, tengerimalacra nagyon vágyódó gyereknek adjuk inkább át a malacot de természetesen hajthatatlanok voltak no és kimondhatatlanul boldogok. Most komolyan. Milyen anya lettem volna ha ott hagyjuk, ha azt mondom, köszönöm szépen nem kérjük. Próbáltam beletörődni a gondolatba, hogy tengerimalac gazdik lettünk. Zinának és anyukájának a gyakorlott tengerimalac tartóknak örökké hálás leszek a megnyugtató szavakért, a tanácsokért. Azóta beszereztem egy kis könyvet az antikváriumban és várjuk, hogy halljuk az elviselhetetlen sípoló hangot, amit állítólag akkor ad ki amikor éhes. Mondom, eddig nem volt ilyen, igaz nem is éheztetjük.

Tejben vajban fürösztjük és gügyögünk (igen én is) hozzá. Hanna a Mimi nevet adta neki az Almaszószbéli szerepe után szabadon de mindenféle más néven becézgetjük a kis jószágot. Bátyáméktól kaptunk egy 5 csillagos terráriumot, amit szépen lassan berendeztünk. Álmomban nem gondoltam volna, hogy valaha beteszem a lábamat egy Fressnap nevű boltba de pár nappal az énekkaros tábor után ott válogattunk az tengerimalac fog koptató, széna, forgács, itató és más nélkülözhetetlen eszközök előtt. Az állat Hanna szobájában van. A takarításban segítek. A szag, amitől annyira féltem elviselhető de azért jó, hogy van ajtaja a szobának...
Hogy kire hagyjuk ha nyaralni megyünk még nem tudom. Egyenlőre sietünk haza mindig, hogy ne érezze magát egyedül és hogy kapjon friss jégsalátást, répát meg simogatást.
Most itt tartunk. Így történt, hogy egy ártatlan énekkaros tábor után tengerimalac tulajdonosok lettünk.

A malacka kézben utazott hazáig. Hanna önfeláldozó barátnője Zsuzsi, illetve szülei nem bánták ha velük jön hazáig. Mondjuk eszembe jutott mi lesz ha kiugrik a kezükből és éppen a kuplung-fék-gázpedál közé szalad majd...
Én még egy darabig élveztem a tengerimalac nélküli életet, egy másik kis barátnő apukája hozott minket haza a kicsikkel együtt.

A lányok egyébként tényleg fáradhatatlanul énekelnek azóta is. Esténként például a NAP NYUGODNI TÉR című dallal kedveskednek. Gyakran kérem meg őket, hogy álljanak össze egy rögtönzött kórus erejéig és adják elő a kedvencemet, amire ők mindig azt mondják, hogy szívesen csak mondjam meg melyikre gondoltam, mert hiszen én mindegyik dalra amit tanultak a táborban azt mondom, hogy "Na ez a kedvencem"

A Ludwig Múzeum nyári táboráról először egy kedves ismerősünktől hallottunk. Azt, hogy nagyszerű és hogy nagyon hamar betelnek a helyek. Megjegyeztük.
Aztán valamikor áprilisban egy szép szombati napon, amikor nem akartunk unatkozni, családi délelőttre mentünk el hozzájuk. Akkor Reigl Judit képei lógtak a falon a kiállítótérben és amíg a gyerekekkel játékosan, kreatívan ismertették meg a festészet ezen, kevésbé értelmezhető területét, vagyis zenére alkottak, meséltek, festettek, -nekünk szülőknek egy olyan tárlatvezetésben volt részünk, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána. A foglalkozás végén a lányokkal együtt már tudtuk mi az a gesztus festészet és milyen rendhagyó módon festett Reigl Judit, akinek a képeit eztán biztosan felismerjük.
Ez után a nagyszerű élmény után biztosak voltunk abban, hogy az egyik nyári tábor a lányainknak majd ez a Ludwig Múzeumban szervezett lesz, méghozzá a "Fessünk másképp" elnevezésű.

A beharangozó szöveg mindenesetre sokatmondó volt. Így szólt:

"Festettél már úgy, hogy előtte összegyűrted a papírt? Esetleg megcsomóztad? Vagy festettél-e már vászonra? Tudod-e hogy a vásznat mire feszítik föl a festők? A festőművészet nagyon különös világát és Hantai Simon által kikísérletezett technikákat ismerjük meg és használjuk föl a tábor ideje alatt. Majd pénteken egy kis festészeti tárlattal várjuk a szülőket, hogy bemutassuk mi mindent alkottunk a héten."

Az épület is egy csoda, Noéminek, aki oda van a modern, új, hibátlan, különleges házakért és aki most éppen építész szeretne lenne-önmagában különleges élmény volt reggelente megérkezni a MÜPA illetve Ludwig Múzeum csarnokába. Nekünk is.

"Az épület külső megjelenését az egyszerű vonalvezetés, a díszítőelemek szinte teljes hiánya és hatalmas üvegfelületek jellemzik. Belső terei tágasak, jól áttekinthetőek. Az épületfilozófiának megfelelően a külső homlokzaton találhatóak a holt anyagok, mint a beton, az üveg vagy a süttői mészkő, belül pedig egy óriási, meleg, barátságos hangulatot árasztó, jórészt diófa, hullám formájú főfal fogad minket. Az épület fő látványossága az impozáns előcsarnok, amely az épület három fő egységét: a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet, a Fesztivál Színházat, valamint a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumot fogja össze." Na ezért volt felemelő érzés megérkezni oda minden reggel.

Az utolsó napon a gyerekek műveiből készült kiállításra voltunk hivatalosak. A tárlat egy rövid kis műsorral kezdődött, ahogyan kell.
A tábor vezetője azzal búcsúzott tőlünk, hogy borzasztóan örült, hogy mindhárom lányunk ott volt és ahogyan ő fogalmazott emelték a tábor színvonalát, fényét.
Egyébként ugyanez a hölgy a második napon elkapott, hogy külön gratuláljon Hannához, mert szerinte nagyon éles eszű, okos, tájékozott és nyitott az újra. Jaj nagyon büszke voltam..

A Ludwig Múzeum elsőként rendezett Magyarországon átfogó kiállítást Hantai Simon életművéből. A nagyszabású tárlat bemutatja a magyar származású, nemzetközileg elismert alkotó művészetének fő aspektusait, korszakait, a Magyarországon készült korai munkáktól egészen az utolsó alkotásokig. Bevallom sosem hallottam Hantairól korábban. Hanna osztálytársának anyukája, -aki műgyűjtő és műélvező- mesélt először Hantai Simonról és annak szokatlan festő technikájáról. Most mi is láthattuk és ház az ilyen képek láttán szokott kiszakadni az őszinte gyerekszájakból, hogy "Hiszen ilyet én is tudok!". Nos, a tábor idején bebizonyíthatták ezt is.

Az öt nap alatt nagyon jó barátságot kötöttek a fiatal segítőkkel, Borssal és Alízzal. Élvezték a nagylányos beszélgetéseket amelyek nem mindig a művészetről szóltak.
Voltak a szabad levegőn is persze, szóval nem penészesedtek be.

Alig bírtuk hazahozni a kész műveket, persze nekünk háromszoros mennyiséget kellett bepakolni az autóba majd itthon szelektálni, megbeszélni melyik kerüljön képkeretben a falra, melyiket fűzzük csak le és helyhiány miatt melyiktől búcsúzzunk el. Hát nem volt könnyű menet. Abban mindenesetre egyetértettünk, hogy ez is egy olyan tábor volt, ami igazi értékeket adott mindhármuknak amíg én dolgoztam vagyis táboroztattam a Gipszkorszakban.

Hannát egy ideje nagyon foglalkoztatja a divat. No nem olyan majomkodóan se nem plaza cicásan csak amennyire egy tíz és fél évesnél ez még normális. Az egész akkor kezdődött, amikor divatba jöttek a Csilivili Lili foglalkoztatók, azok a füzetek, amelyekben különböző stílusú ruhákat lehet sablonnal, színes papírral és matricával kreálni előre megrajzolt modellekre. Minden alkalomra (fogtündértől, Mikulástól, névnapra, szülinapra) ezt kért Hanna majd húgai is persze, így aztán van menyasszonyos, alkalmi ruhás, estélyi ruhás, party cuccos és még ki tudja milyen.

A második lépés az volt, amikor az egyik farmer hatású leggingsét szétvagdosta. Itthon hordhatta, utcára nem engedtem benne pedig később láttam, hogy sok lányka pont ilyet hord, hogy úgy látszik divat lett a kissé közönséges, mindkét comb elejénél lyukacsos nadrág.

Aztán egyik ismerősünk odaadta a nála csak porosodó műanyag próbababa torzót, ami Hanna szobájának tartozéka lett és időnként kollekciókat tervez rá. Azon a bizonyos emlékezetes "ittalvós" szülinapi zsúron is ez volt a meghívott barátnők fő tevékenysége. Divatbemutató, ruhatervezés. Én a magam részéről roppant módon élveztem a showt.

Nos ezek után érthető, hogy miért csillant fel a szemem, amikor megtudtam, hogy Divat és Stílus tábor indul a Millenárison. Az elsők között fizettük be Hannát és testvéreit és csak hab volt a tortán, hogy osztálytársnői közül egy csomóan csatlakoztak, így igazán jó buli volt az öt napos tábor, amelynek során megismerték a négy évszak típust, tanultak a színekről és azoknak összhangjáról, készítettek kollázst, vászon táskát festettek kreatívan, szoknyát varrtak, pólót terveztek majd az utolsó nap egy divatbemutatóval kedveskedtek a szülőknek.
Itt aztán kiélhették magukat. Szakavatott stylistok segítették őket, ötleteket adtak, biztattak.

A legjobban a virágszirmokból készült kreációk tetszettek. A festett szatyrokat használom a bevásárláshoz, Hanna rajzait pedig dossziéban gyűjtöm, mert bizony gyakran kanyarint papírra stilizált női alakokat mindenféle ruha kollekcióban, amelyek közül néhányat én is elfogadnék ha lenne aki megvarrja.

Most amikor ezeket a sorokat írom egyébként éppen egy csajos "ottalvós" buliban van, ahol barátnőjének igazi divattervező anyukájának hála egy igazi divatszalonban, nevezetesen az Artista Fashion stúdióban egy igazi divatbemutatón dolgoznak így három nappal iskolakezdés előtt.

Volt egy hét, amikor együtt táboroztam a lányaimmal. A Gipszkorszak számos tematikus táborai közül idén a lányok a főzős-alkotós hetet választották. A Chefparade főzőiskolával együttműködve rendeztük be a külön termet mobil konyhává, ahol olyan finomságok születtek, mint a burritó, pasta carbonara, csirkefalat, sajtos mártogatós, túró rudi, barackos kekszes süti, és smoothie (amit előbb meg kellett tanulni kimondaniuk). Készítettek indonéz sült banánt, a házi chicken nuggets-et, snidlinges dip-et, hogy csak néhányat említsek.
És bár a főzés veszélyes üzemmód, senki sem sérült meg nagyon de azért volt, aki megtanulta, hogy a kés éles, a reszelő pedig szúrós.

Azt ették ebédre amit főztek és engem is meglepett de senki nem maradt éhen.
A főzős rész a Chefparade animátorára maradt, én a Gipszkorszakos résznél aktivizáltam magam így aztán egyszerre voltam a lányaim anyukája és animátora.

Délutánonként szokás szerint kimenős programok voltak, így eljutottak a Miniversumba, a Bazilika tetejére, a Minipoliszba és a Városligeti tóhoz is, hogy csónakázzanak.

Az utolsó napon a szülőket is meghívtuk, hogy a gyerekek megvendégelhessék őket saját főztükkel. Megnyalták mind a tíz ujjukat és pedig azóta kicsit túl gyakran készítem az ott ellesett burritót.

A lányok azóta ha lehet mégjobban szeretnek segíteni a konyhában. Ha valamit sütök szinte veszekednek ki segítsen. Kár, hogy az összepakolásnál, rendrakásnál már nem tolonganak pedig megtanulták a főzőtáborban is és tőlem is sokszor hallhatták, hogy a sütés főzés a mosogatással, elpakolással ér véget.

Szerintem azért már azok vannak többen, akiknek nem a szénsavas üdítő jut eszébe a cím hallatán, hanem azok a zöld biciklik, amelyek ellepték Budapestet.
Nem tudok visszaemlékezni mennyire rég volt, amikor Párizsban az ottani bérelhető biciklikkel tekertünk a városban és persze irigykedtünk, hogy bezzeg a párizsiaknak ilyenjük is van és a mi kis városunkban mikor lesz.

Jó sokáig kellett rá várni de itt vannak, kedvenc színemben pompáznak és én azok közé az ezer tesztelő közé tartozom, aki használhatja, sőt használnia kell a jelenleg még teszt üzemmódban lévő bicikliket, hogy azután észrevételeit, javaslatait majd leírja, kitöltsön egy tesztet és ezzel is segítse a rendszer mielőbbi beindulását. Egyébként sietni kellett, mert rekord sebességgel teltek be a tesztelésre jelentkezők helyek.

Vannak, akik még mindig nem értik miért jó nekem, ha a MOL Bubi kerékpárját használom pedig annyira egyszerű. Autós vagyok, nyilván az is maradok, mert így tudok három gyereket és a cekkert hatékonyan egyik helyről a másikra szállítani, ám ha egyedül vagyok és ügyeket kell intéznem be kell látnom, hogy a rövid belvárosi utazások leggyorsabb eszköze a bicaj. Nem kell a dugóban állnom sőt parkolót és parkolóórát sem kell keresnem. A Bubit letehetem aztán valamelyik dokkoló állomáson de van rajta spéci zár is (na ezzel már voltak gondjaink többször is, ez gyenge pont), amivel oda zárhatom máshová is egy gyors parkolás erejéig.
Szerintem bicikli útból sem áll rosszul a város. Van ahol szuper biztonságos, van ahol kicsit ijesztőbb de Zoltán kiokosított és elmondta a legfontosabb szabályt azaz, hogy azt kell feltételeznünk, hogy láthatatlanok vagyunk és a jobbra kanyarodás a legveszélyesebb, szóval ott észnél kell lenni. Én nagyon élvezem mindenesetre.
Nemrég Hannát vittem egy tanfolyamra a belvárosba. Egy darabig autóval mentünk aztán letettem az Andrássy elején a kocsit, hogy onnan Kisföldalattival utazzunk tovább. Hanna beért pontosan én pedig visszafelé Bubival tettem meg az utat a türelmesen várakozó autómig. Kevés hangulatosabb dolog van, mint egy nyári reggelen az Andrássy úton tekerni. Volt, hogy Budáról Pestre karikáztunk át a Margit hídon, mert valamit el kellett intézni. Kocsival a művelet kilátástalanul sokáig tartott volna.

Persze tekerhet a városban a saját biciklijével az ember de akkor a biciklijéhez kell alkalmazkodni. A Bubi sokkal nagyobb szabadságot ad. Belvárosi ügyek intézéséhez, ide-oda szaladgáláshoz egyszerűen nincs jobb.

Elég behemót szegényke de hát ennek masszívnak kell lennie. Emlékszem a párizsi szürkékre, azok is hasonló testfelépítésűek voltak. Ezeket nem versenyzésre találták ki, hanem arra, hogy rövid távokat tegyenek meg vele. Elöl van egy gumikötéllel biztosítható csomagtartó, így a táskámnak is van hely.

Azzal, hogy tesztelő tekerő lettem Zoltánnal együtt, két-keréken járó információs pont is lettünk. Egy csomóan megkérdezik, hogy mennyibe fog kerülni, miért jó, hogy fog működni és pedig türelmesen válaszolok, mert nagyon örülök, hogy Párizs (és persze egy csomó más nagyváros) után nekünk is van Bubink. Igaz, még csak teszt üzemmódban de annyit elárulhatok, hogy nagyon jó!

A lányok persze kicsit szomorkodnak, hogy a Bubi 14 éves kor alatt nem használható és a csomagtartóra sem lehet felülniük de azzal vigasztalom őket, hogy mire elérik a korhatárt a Bubi a sok teszteléstől és próba üzemmódtól már tökéletes lesz.
Mi mindenesetre a tesztelésért cserébe meglehetősen kedvezményes bérletet is kapunk, szóval biztosan folytatjuk a tekerést.

Harkány inkább a nyugdíjasok paradicsoma, ám a környék a magunkfajta nyüzsgő családnak is tart sok meglepetést. Pécs is csak egy ugrás volt harkányi szállásunktól és alig vártam, hogy saját szememmel lássam a megújult Zsolnay negyedet és felidézzem az idegenvezető tanfolyamon bebiflázott tananyagot. Ez utóbbiból nem lett semmi, mert be kellett látnom, hogy nem az amúgy kultúrához elég jól edzett lányaimnak való pl az UNESCO Világörökség részének nyilvánított ókeresztény sírkamrák bejárása. A Dzsámi éppen felújítás alatt van, a többi látnivaló bejárása helyett pedig inkább a -szerintem már csak a nevéből élő- Mecsek cukrászda teraszán ültünk fagylaltjainkkal. A Mecsek cukiban csapnivaló volt a kiszolgálás, a miliő valaha biztosan szebb napokat látott- nekem azért volt mégis kedves, mert annak idején, amikor a kicsik csak pár hónaposak voltak és mi éppen Pécsett jártunk, ők nagyon kedvesen megengedték, hogy egy csendes zugban tandemben szoptathassam meg parányi ikrecskéimet.

A Zsolnay negyed bámulatosan szép lett az Európai Unió pénzéből. Az utolsó tégla is a helyén van és már a parkolóból való megközelítés is látványos azon a futurisztikus hídon át. Különböző opciók közül választhat a pénztárnál álldogáló látogató. Ha akarja csak a Planetáriumba megy be, ha akarja csak a Mauzóleumba vagy a Zsolnai család életét bemutató kiállításra esetleg a látványmanufaktúrát nézi meg, amiből ugyan nem sokat lát de az illúzió megvan, hogy látta hogyan festik egy íróasztal szerűség mögött boszorkányos ügyességgel és gyorsasággal a porcelánt.

Mi úgy gondoltuk, hogy ha már ott vagyunk, megnézünk mindent kerül amibe kerül (bár én az idegenvezető igazolványomnak köszönhetően ingyen járhattam végig a kiállítást). Jól el is fáradtunk de megérte. Ha pécsi lennék folyton ott lógnék a gyerekekkel.

Ha már arra jártunk bűn lett volna kihagyni a Máriagyűdi katolikus kegytemplomot, amit zarándokok ezrei keresnek fel a csodatévő Madonna miatt. Az biztos, hogy amikor a lépcsőkön egyre feljebb és közelebb jutottunk egészen a templom bejáratáig valami megmagyarázhatatlan nyugalom és békesség lett rajtam úrrá. Magával ragadó látvány a szépen felújított, ősfákkal körülvett kéttornyú templom a dombon és persze beugrott, hogy erről is tanultam méghozzá azt, hogy 2008-ban XVI. Benedek pápa basilica minor címet adományozott a kegytemplomnak.

A hotelünk wellness részlegét elég hamar meguntuk így olyan programot kellett keresnünk, ami szakadó esőben is nagy élmény. Az abaligeti barlang bejárása pont ilyen. Már csak három pár gumicsizmát kellett beszereznünk és a kanyargós utakon meg is érkeztünk a Mecsek gyöngyszeméhez.

Szerencse, hogy viszonylag korán odaértünk, ugyanis a később érkezőknek már nagyon sokat kellett várni, hogy bejussanak a szakavatott idegenvezető által tartott túrára, amit ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám mesés. Az indulásig még pont volt annyi időnk, hogy a Denevérmúzeumot is végigjárjuk. Ez első látásra nem tűnik nagy számnak de mégis az attól, hogy egy kvízt is kitölthetünk. Egyébként mi úgy szoktuk, hogy gyorsan elolvassuk a tacepaókat és a lényeget vagy érdekességeket elmondjuk a gyerekeknek bár a denevér önmagában különleges kis lény.
A 45 perces séta kényelmesen megtehető, a végén van csak pár meredek lépcső, ahonnan például Hófehérke és a hét törpe alakzat látható. Elsétáltunk az elefántfej alatt is, láttuk a Pisai ferde torony cseppkő változatát és nagyokat lélegeztünk a gyógybarlangban, amelynek levegője kiváló allergiásoknak. Azt játszottuk, hogy mi is elneveztük a különböző cseppkő képződményeket, próbáltuk kitalálni, hogy mire hasonlítanak. Mondjuk mi a felhőkkel is gyakran játszunk ilyesmit a lányokkal, úgyhogy könnyen ment.

A Dráva folyóról eddig csak azt tudtam, hogy az egyik legtisztább vizű folyónk. Háborítatlan partjai vannak és talán ennek is köszönheti, hogy olyan különleges madarak élőhelyéül szolgál, mint amilyen a kárókatona, amit kormoránnak is hívhatunk, mert ugyanazt a nagytestű, fekete mohó halevő madarat jelenti. Különleges élmény volt egyszerre ennyi ilyen madarat látni közelről. A kormorán sziget láttán bizony tátva maradt a szám, eddig ilyet csak természetfilmekben láttam. A kapitány segédje élvezetes stílusban mesélt a folyóról és annak élővilágáról és természetesen egy kis idő múlva már Eszter és Noémi fejére került a kapitány sapkája és a hajókormányra is rátehették kezüket.

Aztán ott van Harkány közvetlen közelében Siklós és az ő gyönyörűséges vára, ahol persze a várbörtön babonázta meg a lányokat leginkább de szívesen sétáltunk a Gyilokjárón, aminek a neve nagyon izgalmas és elképzeltük, hogy a várat védeni is az. Kanizsai Dorottya kertjében elképzeltük, hogy a lányokat Dorottya neveli és tanítja a gyógynövények ismeretére, hímzésre és jó modorra. Kár, hogy már nem él...
A Siklósi vár egyébként állítólag az egyik legépebb, legegységesebb vár Magyarországon és további érdekessége, hogy itt forgatták a Tenkes kapitánya sorozatot, ami persze még semmit nem mondott lányaimnak.

A Vár alapos bejárása után a megérdemelt lubickolás következett a Siklósi Élményfürdőben, ahol addig maradtak a lányok, amíg már majdnem úszóhártya nőtt a lábaikon, szóval nem volt olyan sanyarú sorsuk, mint a várbörtönben készült képeken.

A Vakációs terveink című faliújságunk ötösre vizsgázott. Az idei nyarunk úgy alakult, hogy mindenféle okok miatt nem terveztünk hosszabb kiruccanást külföldre, és belföldre is csak rövideket. A jópofa tematikus táborok közötti időszakot használtuk ki arra, hogy a betervezett programoknak végre eleget tegyünk és este elégedetten rajzolhassák a lányok a pipát a megfelelő négyzetbe. Íme egy kis válogatás a legjobbak közül.

Jó ötlet volt üres, biankó négyzeteket is hagyni, mert mindig jött valami új kívánság vagy nekem jutott eszembe egy olyan program, hely, ahová régen nem jutottunk el vagy eljutottunk de annyira jó volt, hogy ismétlésért kiabált mindenki.

A faliújságot rugalmasan kezeltük, azaz nem szomorodtunk el ha valamelyik nem teljesült. Így például a többnyire vacak idő miatt eszünkbe se jutott Balaton, se a Velencei tó. Abban a pár napban, amikor kánikula volt, élveztük a saját otthonunk adta hihetetlen szerencsénket, azt, hogy saját strandunkban lubickolhattunk, a saját palacsintánkat, főtt kukoricánkat, fagyinkat ehettük. A lányok fáradhatatlanul ugráltak be a medencébe, hogy annak fenekéről felhozzák az előzőleg bedobált műanyag állatkákat és a konyhából elcsent kanalakat. Igen. Idén nyáron ez volt a megunhatatlan vízi játékuk.

Voltak legeslegjobb programok, akadtak nagyon jók és simán csak jók. A Tarzan park a maga vizes részével például szenzációs szerintem. Kulturált és bebizonyosodott, hogy két óra kevés, annyi de annyi a lehetőség. Élveztem, hogy mindent kipróbálhattak a felnőttek is és azt hiszem a lányok is szeretik, hogy nem esik nehezemre velük együtt trambulinozni, mászni, lógni. Ez a város legjobb fizetős játszótere, amit még Hanna sem talált cikinek a maga majdnem 11 évével.

A Budakeszi Vadaspark is kellemes élmény volt az állatbemutatónak köszönhetően és annak, hogy ez végre egy olyan hely, ahol a kiírások mellett nem megy el csak úgy az ember, hanem szinte várja, hogy elolvashassa a következőt, annyira kedvesen, gyereknyelven, mégis okosító módon van megfogalmazva. Az állatsimogatóban időztünk a legtovább, ahol tekintettel arra, hogy ez egy vadállatokat bemutató állatkert végre nem kecskéket és juhokat lehetett sétálni hanem szelíd ám azért kellően óvatos őzikéket.

A Cat Cafét, ahol válogatottan különleges cicákat lehet simogatni (kézfertőtlenítés után!)kávézás, forró csokizás, sütizés közben- nagyon szeretik a lányok. Szerencsére nemrég újra megnyitott, új és lelkes tulajdonosokkal. Ez is pipa.

Bringó-hintózni minden évszakban el szoktunk menni, ahogyan Libegőzni is. Eközben a két tevékenység közben jól lehet követni, pontosabban csodálni az évszakok változását. Pipa került mindkét rubrikába és megállapítottuk, hogy még mindig megunhatatlan.

A Dunán való hajókázás is megunhatatlan így az se maradhatott ki. Persze be nem állt a szám, nem bírtam megállni, hogy ne tartsak idegenvezetést sokadszorra a lányaimnak de azt hiszem nem bánták, sőt volt, hogy helyettem fejezték be a mondatot.

Szabadtéri színpad pont is szerepelt a vakációs falon. Azt hiszem vakmerőség lett volna ezen az esős, borongós nyáron előre megvenni a jegyeket így inkább biztosra mentünk, amikor felhőknek nyomát se láttuk. Hannáék idén veszik János Vitézt így kapóra jött a Városmajori Szabadtéri Színpadon a János vitézt látnunk méghozzá egy nagyon ötletes, szokatlan feldolgozásban aminek a végén ráadásul mindenki elkészíthette a saját János vitézét is.

Legeslegjobb program volt még a Familypark a magyar határtól néhány percre ahol ugyan már kétszer jártunk ám érdemes minden évben elugrani, mert folyamatosan fejlődik, újabb és újabb attrakciókkal egészül ki. Amikor először jártunk ott, a kicsik még a babakocsiban nyűglődtek és Hannával élveztük a neki való körhintákat. Második alkalommal a kicsik harmadik születésnapját ünnepeltük az osztrák vidámparkban töltött órákkal és egy éjszakát a közeli hotelben szálltunk meg. Most, harmadszorra élveztük a legjobban, egyrészt, mert mindhárman elérték azt a testmagasságot, amivel bátran felülhettek a legvadabb hullámvasútra és minden egyébre és nyafogások, fáradtság nélkül egy egész napot el tudtunk tölteni a parkban, ahol nagyon de nagyon sokan voltak mégsem kellemetlenül és 15 percnél tovább semmire se kellett többet várakozni. Nagyon megmaradt bennem ez a nap, megjegyeztem, mert ritka egyetértésben, harmóniában, nevetésben, sikításban, izgalomban telt minden perce. A három gyerekes családmodell bizonyos esetekben egyébként okozott némi fejtörést nekünk, mert hát a kicsik mellé mindenképpen kell egy felnőtt, kiváltképp ha vad hullámvasúton megyünk de akkor ott van Hanna még, aki maga 10 évével bátor ugyan de én kevésbé-hát akkor hogy legyen, hogy férünk be kétszemélyes kocsikba ennyien. Megoldottuk, aztán Hanna is rájött, hogy ő egyedül is szívesen sikongat és én is láttam, hogy biztonságos ott minden.

A közeli Naplás tóhoz madárgyűrűzés idején ugrottunk ki és nagyon jól tettük, mert bizony kerti és barát poszátát ritkán tarthat az ember a tenyerében és egyébként is mostanában nagyon érdekel bennünket minden madárral kapcsolatos okosság, márpedig az MME munkatársai itt nagyon sok érdekességet mutattak és meséltek.

Rossz időben se kellett lemondani a pancsolásról, egyik nap az Aquaworld-ben lubickoltak a lányok Zoltánnal amíg én a Ramada kávézójában nyugodtan, zavartalanul regényt olvastam. Szerintem ők is és én is feltöltődve ültünk be az autónkba.

A kicsik reklamáltak, hogy idén nem ültek repülőn így gondoltam egyet és elvittem őket a Ferihegyi Repülőgép Emlékparkba. Gyorsabban vert a szívem, mert egy kis darab ott maradt ám belőle Ferihegyen, első munkahelyem helyszínén. Én még repültem a ma már múzeumi tárgyként bemutatott TU154-es és TU134-es gépeken is. Őrület. Volt ott egy lelkes fiatalember, aki válaszolt a kérdéseinkre, megmutatta a feketedobozt, ami nem is fekete. Légi utaskísérőnek képzeltük magunkat, felszolgáltunk, köszöntünk az érkező utasoknak. A hab a tortán a konténerben berendezett szimulátor volt, ahol egy türelmes srác segítségével Eszter és Noémi sőt Zoltán is eljátszhatott egy fel- és leszállást. Mondjuk nekem még lennének ötleteim hogyan tehetnénk még érdekesebbé, profibbá a kiállítást meg az egész helyet. Kis erőfeszítéssel valóban különleges látogatóközpont lehetne.

A sok-sok-sok belépőjegyet aztán beragasztottuk a vakációs naplóba, amibe idén először a kicsik nemcsak rajzoltak hanem írtak is. Jó lesz lapozgatni hideg téli estéken a többi kötettel együtt.

Nagyon szép tortát szerettem volna a 8. szülinapra, mert ez a szám olyan igazi ikres és egyébként is varázslatos a maga végtelenségével. A nyolcasat jó leírni, kimondani, látni, hát akkor legyen jó megenni is. A terv is megvolt, hogy milyennek látnám szívesen és ezúttal profira bíztam a kivitelezést. Nos nem bántam meg, sőt kijelenthetem, hogy megtaláltam azt a cukrász hölgyet akivel ezután a szülinapi tortákat nyugodt szívvel elkészíttethetem.

Az ünnepeltek természetesen nem mondtak le arról a bevált szokásról, hogy reggel szépen terített asztal, feldíszített konyha, kedvenc sütijük ha lehet még melegen és persze az ajándékok várják őket. Amíg óvodások voltak nem is okozott ez olyan nagy erőfeszítést és külön öröm volt ha esetleg hétvégére esett a nagy nap, ám képzelhetitek, hogy mindezen kívánságnak megfelelni egy szimpla iskolába rohanós hétköznap már nem kis teljesítmény. Csalódást viszont semmiképpen nem akartam okozni nekik így hajnalok hajnalán felkeltem, hogy elkészítsem az amúgy nem túl bonyolult sütiket, egy browniet és egy meggyes pitét. Felakasztottam a lampionokat és nyolcas formába rendeztem a teamécseseket. Megterítettem, közben megittam a kávémat majd megkértem Hannát, hogy a telefonján keresse meg a szülinapos zenét, hogy azzal ébresszük fel a két szülinapost, akik nagyon várták ezt a napot. Mindig nagyon szeretem hallani ahogy a kis talpuk dobog a lépcső ahogy rohannak lefelé de most különösen varázslatos volt. Kócos, álmos boldogság az arcukon. Izgatott kicsomagolás és Hanna egészen különleges ajándéka a két kis doboz, amelyek festési technikáját valamelyik internetes oldalon látta és az alapján valósította meg. (azóta már a gumikarkötő őrület miatt felhalmozódott gumikarikákat tartják benne)

A két süti sikerült már jobban is de jólesett a kakaó és a második kávém mellé. És mielőtt nagyon belemerültünk volna az ünneplésbe ránéztünk az órára és egyszerre kiáltottunk fel- te jó ég elkésünk! Így aztán a varázsbuborék kipukkadt és olyan hétköznapi feladatok következtek, mint a fogmosás, fésülködés, öltözködés némi sürgetéssel megspékelve.

A szülinapi bulit az ő kérésükre a Millipop Mosolygyárban tartottuk. Az előre nyomtatott meghívókat szerettük volna valahogy feldobni így tortapapírba csomagoltuk őket és raffiával masnit kötöttünk rá. Szerintem nagyon elegánsra sikeredett és a lányok is büszkén osztották szét az osztályban a meghívottaknak. A meghívóval való pepecselés nagyon fontos szerintem,mert ezzel nagyon jól rá tudunk hangolódni a nagy napra és a legtöbb kreatív ötlet is ekkor pattan ki a fejünkből. Most is így történt és ezt akkor is úgy gondolom ha ez a tevékenység most egy napra esett a reménytelenül sok iskolai füzet és könyv becsomagolásával.

A buli első felében nem nagyon láttam az ünnepelteket sem a meghívottakat, mert a hatalmas mászókomplexum elnyelte őket. Időnként azért odarohantak hozzám egy puszira de aztán repültek is tovább a csúszdákra, trambulinra vagy labdatengerbe. Addig én a termet csinosítgattam vagy ha jobban tetszik tettem kicsit személyesebbé az általam hozott fénykép válogatással, amit füzér szerűen akasztottam ki. Szeretem nézni hogyan változtak, mennyit nőttek és a vendég gyerekeknek is érdekes volt látni milyen volt egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét-nyolc évvel ezelőtt Eszter és Noémi.

Vittem magammal három kígyó szendvicset is, mert egyrészt nagyon mutatós, másrészt nagyon finom és biztos voltam benne, hogy az ugrabugra után meg fognak éhezni.
A hagyományos "Ki tud többet az ikerlányokról?" című totó most sem maradhatott ki. Örömmel veszem észre egyébként, hogy mennyi anyuka vette át az ötletet. Egyre több buliban találkozom hasonló kvízzel. Egyébként pont jókor jött, ezzel lenyugtathattam a felpörgött gyereksereget.
Gipszfestés is volt (naná!) Az egész műhelyet elfoglaltuk, bármit festhettek a gyerekek és nagy örömmel láttam, hogy módfelett élvezik is meg persze haza is vihették, így nemcsak az ünnepelt kapott ajándékot, hanem a meghívottak is.

Az ajándékozás is úgy zajlott le, hogy kölcsönös legyen az élmény vagyis mindenki kapott öt zsetont a kedves és nagyon jól eltalált meglepetésekért cserébe, amit a játszóház egyik sarkában felállított csillogó, villogó, zenélő, vibráló gépek valamelyikébe kellett bedobni. Jó kis levezetése volt ez a bulinak, a szülőkre bíztam a gyerekek elráncigálását, mert bizony nem nagyon akartak hazamenni, ami szerintem egyértelműen azt jelenti, hogy ez a nyolcadik buli is igen jóra sikerült.

Hogy mennyire jól? Napokkal később egy anyuka elkapott az iskola aulájában, hogy elújságolja, hogy a kislánya szerint a legjobb buli eddig az életében az Eszti és a Noncsi bulija volt és a saját zsúrját is csak ott tudja elképzelni. Hát ennyire.

Este kipirulva, fáradtan bontogatták az ajándékaikat a nyolc éve született kis csodáim, akik csak egyidős testvérek hiszen annyira mások mindenben. Nagy kincsek ők a nővér státusszal 8 éve "büszkélkedő" vagy a nővérséget 8 éve tűrő Hannával együtt.

Azt nem is meséltem, hogy önkénteskedtem. Régi vágyam volt ez is, ha nagyon morbid akarok lenni azt is mondhatnám a bakancslistámon rajta van illetve volt ez is, merthogy pipa került mellé.
Valamikor augusztusban olvastam, hogy a Színházak Éjszakája rendezvény szervezői önkénteseket toboroznak én meg nagy nagy színházrajongó lévén azonnal jelentkeztem. A végén nem választottak ám be mindenkit így annál nagyobb volt a dicsőség, amikor jött az e-mail, hogy akkor számítanak rám a szeptember 20-i eseményen.

Az Átrium Film Színházba osztottak be, amitől először megriadtam hiszen semmilyen kapcsolatom nem volt addig a a színházzal ha csak azt nem számítom bele, hogy zsenge lánykoromban a még moziként üzemelő épületben végignéztem pár filmet.
Az épület különleges, merthogy Bauhaus stílusban épült. Kapóra jött, hogy a Színházak Éjszakája napjára esett az Európai Építészet napja is, melynek keretében pincétől a tetőig bejárhatták az előre regisztrált vendégek velem együtt a Kozma Lajos által tervezett Átriumot némi idegenvezetéssel.
Kozma építész, iparművész és grafikus volt. Párizsban Henri Matisse-tól tanult festeni. Lajta Béla mellett is dolgozott, a tízes évek elején több épületének homlokzati díszeit, berendezési tárgyait tervezte. A wikipédia bejegyzését végigolvasva úgy tűnik, mintha mindent csinált volna, ami képzőművészettel kapcsolatos, hol bútorokat, könyvborítót, fogorvosi rendelőt, hol szecessziós, biedermeier, nemzeties-magyaros, barokk, vagy éppen art deco stílusban, majd 1929-től építészként az avantgarde és a modernizmus egyik jeles követője lett. Legtöbbet emlegetett munkája az Átrium mozit magában foglaló épület a Margit körúton.

dén egyébként harmadik alkalommal rendezték meg Budapest egyik legizgalmasabb színházi eseményét, a Színházak Éjszakáját. Azt írták, hogy ezen az estén a közönség egy egészen új szemszögből is láthatja a színházakat, betekinthet a kulisszák mögé, más, eddig nem ismert oldalukról ismerheti meg a színművészeket és a színház munkatársait vagy éppen működését. Az Átrium Film-Színház is különleges programokkal készül erre az alkalomra.

Nos, tényleg nem mindennapi látványt nyújtott amikor este a színház előcsarnoka kétlábú és négylábú vendégekkel népesült be, merthogy a nagyon eredeti elnevezésű Vauhaus program a kutyásoknak szólt elsősorban. A galérián ezalatt kutya kényeztetésre, masszázsra, tanácsadásra érkeztek a kutya vendégek és én biztos voltam benne, hogy semmit nem fogok majd hallani az előadásokból az egymásnak eső kutyák ugatásától ám erről legnagyobb meglepetésemre szó sem volt. Minden kutyus fegyelmezetten ült a gazdája lábánál, majd kicsivel később a legtöbb (mármint kutyus) bealudt miközben Mihail Bulgakov Kutyaszív című művének felolvasását hallgatták.
A folytatásban Halász Árpáddal kutyakiképzővel kezdődött egy beszélgetés. Ő az aki a Fehér Isten című filmben 200 kutyát irányított egyszerre, mely rekordmennyiségnek számított.

A csapat hamar összebarátkozott, persze mindenki fiatalabb volt nálam de ez egy cseppet sem zavart, sőt amikor a korunkra terelődött a szó és én bevallottam, hogy három gyerekes anyuka vagyok és bizony elmúltam negyven kollektív hitetlenkedés és szemkikerekedés következett melynek következtében duplájára dagadt a májam és újabb lendülettel vetettem bele magam a munkába amelyek között nem válogattam. Mivel utálom, ha a mellékhelység ne makulátlan, fogtam a felmosórongyot és felmostam. Jópofának tűntek a színházról- és az előadásról szóló totók is, ám úgy gondoltam sokkal jobb ha a várakozó vendégek kezébe nyomom vagyis szétosztom. Sürögtünk forogtunk majd a színház vezetője odahívott magához és azt mondta, hogy kinézett magának és én lettem a kedvence (komolyan ezt mondta) arra kér, hogy a színészek által felajánlott tárgyak, relikviák árverésén én legyek az írnok. Az aukciót egyébként egy olyan performance előzte meg amire azt hiszem egész életemben emlékezni fogok ám megérteni sose.
Gergye Krisztián ezen előadása elnyerte a VI. Nemzetközi Monotánc Fesztivál fődíját de én nem vagyok elég művelt ahhoz, hogy felfogjam ép ésszel mi történt a színpadon azon kívül, hogy nyakig festékesen és alig ruhában fetrengett a művész és így készítette el az árverésre bocsátott művét. " Az előadás egy olyan, önmagában is érvényes, táncként és színházi jelenlétként értelmezhető fizikai tevékenységet helyez a figyelem középpontjába, amelynek további, végső célja egy képzőművészeti alkotás megvalósítása."

Kaptunk ellátmányt is. A Soup csapata vitt az éhező önkénteseknek fincsi levest. Van aki korán megkapta, mi elég későn viszont így annál jobb étvággyal ettük meg az isteni finom ragulevest, ami konkrétan megmentette az életünket.

Itthon a lányaimnak aztán elmeséltem az élményeimet ők pedig azt kérdezték, hogy miért volt ez jó nekem amikor nem is kaptam érte fizetést.
Erre az volt a válaszom, hogy én igenis kaptam fizetést csak éppen nem pénzben. Új tapasztalatot szereztem, tanultam, figyeltem, láttam valamit amit eddig nem. Arról nem beszélve, hogy nagyon de nagyon jólesett egy kicsit kitörni a hétköznapokból és valami egészen mást csinálni, mint amit szoktam.

Egyébként pedig kaptunk Színházak Éjszakája pólót, az önkéntességről szóló papírt és két színházjegyet is. De persze nem ez volt a fő motiváció. Mondom. Régóta szerettem volna valahol önkénteskedni..

Tudom eltűntem és mostoha gyerek lett a blogom de ígérem jóvá teszem és jövök a programajánlókkal, ötletekkel, alkotásaimmal, történeteimmel.

Most gyorsan megmutatom az idei adventi naptárjainkat, mert a keresésekből az derül ki számomra, hogy erre vagytok a leginkább kíváncsiak. Az eddigiekből is merítsetek bátran ötletet. Idén is hármat kellett készíteni a lányoknak, természetesen külön-külön jár nekik egy 24 egységből álló kalendárium, egyet pedig anyukámnak varázsoltam nagy szeretettel. Utolsó simításokra várnak de azért közzé teszem.

Az egyszerűség jegyében barna papírzacskó és kis tortapapír ill. masni volt a fő alapanyagom.

"Anya! Haladni kell a korral!"-mondta Hanna, amikor arról próbált meggyőzni, hogy az e-book valóban egy klassz találmány.
Nem is értettem hogyan tud ilyen könnyen lemondani a finom illatú, papír alapú könyvekről egy ilyen kütyü javára. Én minden olvasás előtt és után beleszagolok a lapokba, végigpörgetem az oldalakat. Ezt nem érdemes szaglászni. Hogy ezután csak le kell tölteni az olvasnivalót lemondva arról, hogy egy igazi könyvesboltban vagy könyvpalotában válogasson az ember? Na ne!

Ok. Elismerem, hogy pozitívum hogy egy egész könyvtárnyi könyvgyűjteményt vihetünk magunkkal az e-könyvben ( és már látom magam előtt, hogy élni is fogok a lehetőséggel mert így a szigorú súlykorlátozással bíró fapados járatokon "csakazértis" vihetek magammal akár nyolc könyvet is). Az e-könyvekben szabadon kereshetünk és tallózhatunk, szó-tárazhatunk, idegen szavakra kereshetünk rá. Visszakereshetünk, szavakra, szereplőkre, jegyzetet készíthetünk, idézeteket menthetünk ki belőle. A környezetvédők is üdvözlik az e-book elterjedését, hiszen abban nincs papír, kevesebb fát kell kivágni... Pénzt is spórolhatunk, mert amellett, hogy olcsóbb egy e-könyvet megvenni nagyon sok regény ingyen letölthető. Ezek az előnyök, amikről eddig tudok de állítólag ennél sokkal több van még.

Mondjuk csak addig tudunk olvasni, amíg a készülék akkumulátora fel van töltve. Elég bosszantó lehet a legizgalmasabb résznél lemerül és mondjuk éppen áramszünet van vagy nincs konnektor a közelben. Nem és nem. Az e-könyv soha nem tudja majd helyettesíteni a valódi olvasási élményt, ezáltal azt, amikor kezünkben fogjuk és érezzük is az adott könyv súlyát és illatát. Meg olyan furcsa lenne ajándékba is adni egy letöltést.

Hanna hajthatatlan volt ráadásul osztálytársnőjénél teljes valójában is megismerhette az áhított kütyüt, így végleg beleszeretett. És akkor eszébe jutott, hogy van neki saját megtakarított pénze, színházi fellépéseinek díja vagy ha jobban tetszik, gázsija. Innentől kezdve felgyorsultak az események és a neten villámgyorsan megrendelte a készüléket. Abban biztos volt, hogy a szeme épségének érdekében paper white változatot szeretne. Ebben mondjuk egyetértettem. A kütyü másnap meg is érkezett és azóta nem telik el nap anélkül, hogy ne venné kézbe. Ugyan szagolgatni nem tudja meg szerintem nem is akarja de olyan magabiztosan kezeli, mintha ezzel a kezében született volna. Néha odaülök mellé, hogy tanítson és közben annyira csodálom. Most éppen a Szent Johanna gimit olvassa de ott van rajta a János vitéz is és a Pál utcai fiúkat sem az én régi regényemből olvassa majd, hanem onnan.

Amikor én is 10 éves voltam elhatároztam, hogy ha gyerekeim lesznek majd tartom velük az iramot, én is barátkozni fogok az újdonságokkal, ismerni fogom a legújabb slágereket és nem hagyom magam. És Isten bizony próbálom betartani a fogadalmam de egyre nehezebb. Most úgy érzem semmiért nem cserélném le a papír alapú könyveimet egy e-bookra. Nálam fontos a hangulat. Az meg ennek a Kindle e-booknak nincsen bár kétségtelen, hogy bámulatosan szép védőképei vannak. Hannának meg a praktikum, a technika a fontos vagy ahogy ő mondta, hogy haladjon a korral. Ki tudja? Ha elég türelme lesz és megtanít arra, hogy magabiztosan kezeljem, lehet, hogy egymás kezéből kapjuk majd ki.

Én mindenesetre nagyon büszke vagyok arra, hogy értelmes dologra költötte a pénzét, amiért keményen megdolgozott. Hogy nem az ölébe hullott. Szerintem ő is az magára. Sok -sok színházi fellépés kellett ahhoz, hogy összegyűjtse a rávalót.
A színházi szereplések egyébként ebben az évadban is folytatódnak. Kíváncsi vagyok mire gyűjt majd.

Gyorsan (és elég hangosan) élünk. Időre megyünk mindig valahova állandóan az órára pislantva. Gondolom éppen úgy, mint a legtöbben akik iskolába, különórára járnak bár én nem vagyok híve annak, hogy az alsós gyerekeket szakkőrről edzésre majd onnan zeneórára ráncigáljuk. Jaj nem. Elég nekik az egész napos iskolai koncentrálás aztán meg a leckeírás itthon. Így még jut idejük iskola után legózni, babázni, gumi karkötő csodákat gyártani, bábozni, társasjátékozni. Szóval még így is azt érzem túlságosan pörgünk, jövünk, megyünk...

Talán ezért is meg azért, mert hamar, nagyon hamar sötétedik jó, hogy előszedtem megint a diavetítőt, azt a matuzsálemi vasból készültet, amin az én generációm felnőtt, amelyik nagyon gyorsan felforrósodik és jó nehéz.
Belefűzöm valamelyik diafilmet, nem baj ha már százszor láttuk és azt se ha kívülről tudjuk. Nevetünk azon, hogy mindig fordítva fűzöm be a filmet. Sosem mondom meg előre melyiket, mert azt szeretnék, hogy meglepetés legyen. Csúfolnak, hogy erre is azt mondom majd, hogy "Jaj ez volt a kedvencem kislány koromban!"

Elváltoztatom a hangomat ha kell (ha nem). Mosolygok azon, hogy a félelmetes részeknél a takaró alá bújnak és néha hagyom, hogy még egy mesét kérjenek. Van, amelyikre azt mondják, hogy dedós, nem nekik való és van olyan ami örökzöld, amit sosem lehet megunni. Hanna már nemigen vesz részt a szeánszban de időnként észreveszem, hogy az ajtó előtt hallgatózik, be-beles. Mondjuk a Pál utcai fiúkat ideje lenne levetítenem neki. Lehet, hogy megkérem, hogy legközelebb ő meséljen, tekerjen. Persze a kicsik is el tudnák olvasni de az nem én vagyok és ezekben az esti diafilmezésekben az a legjobb, hogy ott vagyok, hogy együtt vagyunk és nem sietünk, mert a diafilm kockái sem sietnek, cikáznak, villódznak úgy, mint a rajzfilmek és napközben mi, hanem lehet sokáig nézni, mesélni, beszélni, ámulni, bámulni.

Sokszor amint kihúzom a filmet és visszatekerem, az árnyjáték következik. Jönnek a sasok, a nyuszik, a kutyák és a félelmetes, nagyszájú farkas is. De persze mindig a jó győzedelmeskedik a rossz felett. Jó így lelassulni.

Aztán jöhet a jóéjt puszi.

Még valamikor nyáron Hanna új osztályfőnöke elküldte a szülőknek e-mailen a kötelező illetve ajánlott olvasmányok listáját. Voltak benne klasszikusok persze, ami nélkül nem nőhet fel egy gyerek. Molnár Ferenctől a Pál utcai fiúk, Petőfi János vitéze. Erich Castner örökzöldje a Május 35. is szerepelt a listán, amit nagyon jó volt újraolvasnom nekem is. Lázár Ervin Hétfejű tündérjét próbáltuk így is úgy is értelmezni, élvezni. Nem tudom, hogy sikerült de magyar órán kivesézték úgyis. Lewis Carroll Alice csodaországát miután elolvastuk, ragaszkodtam ahhoz, hogy Hannával és a kicsikkel végighallgassuk a hangjáték változatot is. Azt amelyiket kislány koromban bakelit lemez formájában recsegősre hallgattam és kívülről tudtam. Olyan nagy színészek adták a hangjukat a meselemezhez, mint Domján Edit, Márkus László, Rátonyi Róbert. Emlékszem, a franciaágyon feküdtünk mind az öten, egymás hegyén hátán és úgy követtük az eseményeket. Egyébként nekem még mindig megvannak ezek a lemezek és arra gondoltam, hogy szépen lassan digitalizáltatom őket. Létezik erre már sok cég, csak idő és pénz kérdése az egész.

Aztán mai, kortárs műveket is be kellett szereznem. Szerencsére mindegyik élvezetes olvasmány volt, így Hanna gyorsan elolvasta mindet. Christopher Paul Curtis, Bud vagyok uram című amerikai regénye nem véletlenül zsebelt be egy csomó díjat ahogyan a Bradley az osztály réme is szórakoztató olvasmány. Kislány koromban olvastam sőt filmen is láttam a kis cigánylány integrálódásáról szóló könyvet Halasi Mária művét az Utolsó padban-t. Most Hannán a sor, hogy elolvassa aztán majd gondolom kellően kielemzik az iskolában.
Békés Pál Kétbalkezes varázslóját most töltöttük le az e-bookra, remélem hogy ha végzett a Szent Johanna gimi első részével (ami nem kötelező olvasmány), akkor nekiáll annak is.
Ó és ott van Harry Potter is, akit a mi családunknak egyszerűen nem sikerült megszeretni. Félve vallom be de mégis megteszem, hogy se könyvben se filmben nem tetszik.

Úgy emlékszem ennyi volt a könyves listán, ám a levélnek itt nem volt vége, mert a tanárnő felsorolt néhány filmet is, ami szintén ajánlott és majd úgyis megnézik együtt is de addig is hangolódjunk rá.
Köztük volt a Keménykalap és Krumpliorr, amit boldogan néztünk végig családilag. A Gyerekbetegségek című filmet még nem sikerült megszereznem de már ezerszer láttuk és biztos vagyok benne, hogy idén karácsonykor is leadja valamelyik tv csatorna a Reszkessetek betörők-et. Harry Pottert a filmes felsorolásból sem hiányozhatott sajnos. Az elsőt kissé szenvedve de megnéztük azért.

No és itt jön az a film, amiért az egész poszt született, merthogy az Up! vagy ha jobban tetszik Fel! című animációs film is az erősen ajánlottak között szerepelt. Annak idején amikor ez még friss filmnek számított én nem láttam, mindig csak terveztem, hogy megnézem. Lemaradtunk róla így hát most Hannával és a kicsikkel egy nagy tál pattogatott kukorica kíséretében bepótoltuk és hagytuk magunkat elvarázsolni.

Dióhéjban arról szól, hogy egy 78 éves bácsi, Carl Fredricksen, felesége elvesztése óta magányosan, visszahúzódva éli mindennapjait. Az öreg házára szemet vet az a társaság, amely a környék telkeit már felvásárolta. Carlt azonban odaköti a sok emlék, köztük az a fénykép, amelyet nézve arról álmodoztak a nejével, hogy elutaznak a világ legnagyobb vízeséséhez de sosem jutottak el oda. Az álmait sirató öregúr merész tettre szánja el magát. Kihasználva egykori léggömbárusi gyakorlatát egyetlen éjszaka alatt fellufizza a házát, és reggel, mielőtt az idősek otthonába szállítanák, felemelkedik vele a levegőbe. Dél-Amerika felé veszi az irányt, hogy megvalósítsa élete legnagyobb kalandját. Útjára egy potyautas kisfiú is elkíséri és egy csomó kalandon mennek keresztül.

Na szóval ez a film adta az ihletet az osztályterem ajtó dekorálásához. Rákerestem a neten, láttam is nagyon ötletes ám meglehetősen bonyolult változatokat. Inspirációnak elég volt, így aztán úgy döntöttem öntapadós színes fóliából vágom ki a lufikat és arra írom rá a neveket. A ház lehetne nagyobb is, azon még lehet, hogy változtatok de a madzagok jól vizsgáztak, egyelőre tartják a lufikat és a házat is, így szerintem tényleg igazi színfolt lett az 5.b ajtaja a sok unalmas ajtó mellett.

Aki pedig még nem látta a filmet nézze meg, mert maradandó élménnyel lesz gazdagabb. Főleg így advent idején ajánlott egy ilyen lélekemelő történet mindenkinek.

Viszonylag későn éreztem a karácsonyi hangulat közeledtét, mert nem elég, hogy hó sem esett még azt kellett látnom,hogy a teraszon felejtett muskátlijaim bimbózni kezdtek a langymeleg időben. Mondjuk a karácsonyi kaktusz is a szobában és a Mikulás virág sem akart lemaradni. Az adventi koszorú is időben elkészült, megint a nagymamám nászajándékán az üveg tortatálon foglalt helyet és így került az étkezőasztal közepére. Az ajtóra erősített Lidl-ös kakaós dobozból eszkábált angyal postaládába is került pár levél, kívánság, rajz, meglepetés.

Az adventi naptáraknak köszönhetően a reggeli ébredések 24 napig viszonylag gyorsabbra sikeredtek, nekem pedig segített abban, hogy szem előtt tartsam hány nap van még hátra Szentestéig.
December elsejére karácsonyi díszbe öltöztettem a házat, a lépcsőkorlát fenyőgirlandban a ház eleje pedig diszkrét kivilágításban pompázott. Szóval mindent megpróbáltam, hogy érezzem, érezzük, közeleg a karácsony. Képeslapokat gyártottunk, pop-up stílusút meg egy karácsonyfa alakzatba formált jókívánságot is.

A mézeskalácsokat és egy tüneményes házikót idén profira bíztam (pedig van egy díjnyertes receptem) Ugyanaz a cukrász hölgy sütötte, aki a kicsik 8. szülinapjára és Zoltán 40. szülinapjára készítette el torta remekműveit.

A menüt is nagyjából kigondoltam, ügyelve, hogy ne töltsem az egész ünnepi időszakot a konyhában. Az egyik bevált, finom és már többször bizonyított fogást viszont az utolsó pillanatban leszavazták és egyhangúlag ~~követelték~~ kérték, hogy idén bébi pulykát készítsek. Tudtam, hogy honnan fúj a szél. A lányok (és én is) nagyon szeretünk Mr. Bean hülyeségein nevetni. No hát neki van egy olyan filmje, amiben karácsonyi pulykát próbál sütni a vendégének. A végén toast kenyeret vacsoráznak. Kicsit féltem, hogy mi lesz ha mi is de manapság az interneten olyan jó kis videós recepteket lehet találni. Így leltem meg Gordon Ramsey tökéletes pulykájának receptjét, amelyben garantálja, hogy nem szárad ki a szárnyas majd. Nagy sikere lett, a lányok büszkék voltak rám és én is magamra sőt mivel anyukám is velünk volt az ebéd idején tőle is bezsebeltem a bókokat.

A terítés és főzőcskézés idején a lányok Zoltánnal moziban voltak. A nagyon aranyos Paddington macis filmet nézték meg és most kivételesen nagyon bántott a dolog, hogy nem tarthattam velük, mert csak jókat hallottam róla ahogyan később a lányok is elmondták, hogy ez a film most bekerült náluk a legjobb háromba.

A kései ebéd után aztán a meglepetés műsor következett. Talán ez a harmadik vagy negyedik alkalom, amikor a három lány valami műsorral készül. Korábban csak énekeltek, volt, hogy Hanna zongorázott közben. Idén furulyáztak, énekeltek és Hanna rendezésében egy rövid kis színpadi jelenettel készültek. Hasonló színházi előadással korábban már megörvendeztettek. A Színház világnapján adtak elő egy kortárs darabot, zenei aláfestéssel, szokatlan megoldásokkal, jelmezzel. Már akkor is megállapítottam, hogy lám-lám Hannára úgy tűnik hat a sok színházi élmény. Az is amit a nézőtérről lát és az is, amit ő játszik. Ezt a mostani darabot sikerült felvennem a kis kamerámmal. Jó lesz visszanézni pár év múlva.

Alig bírták kivárni, hogy besötétedjen és elérkezzen a várva várt pillanat, amikor megszólal a csengő, felcsendül a karácsonyi dal, Zoltán kezében szikrázik a csillagszóró és ők lerohanhatnak a lépcsőn egyenesen a nappaliba, ahol az előző este közösen feldíszített fa alatt ott lapul a sok kis meglepetés. Mindenki megtalálta az áhított ajándékot, volt nagy öröm és boldogság majd éjszakába nyúló legózás, kőrömizés, babázás, tablettel és fényképezőgéppel való ismerkedés.a
Én az online receptgyűjteményemet (vagy nevezzük gasztroblognak) kaptam meg nyomtatott formában, aminek nagyon-nagyon örültem. Azt hiszem súgtak a lányok Zoltánnak méghozzá remekül.

A kandallóba ugyan nem tudtunk begyújtani de egy kis forralt bor meg a lányok boldogsága azért segített abban, hogy pont időben december 24-re elérkezzen hozzám is a karácsonyi hangulat.

Merthogy nálunk kicsi a család. Anyukám, most is, mint minden évben -mióta apukám nem él- 24-én ebédidőben karácsonyozott nálunk majd ugyanazon a napon este bátyámék látták vendégül. Másnap bátyámék jöttek át hozzánk, amikoris a szokásos jó hangulatban telt a nap és ezzel el is fogyott a közeli rokonság, így aztán 26-án, amikor a legtöbben bejglimérgezés közeli állapotba kerülnek, nekünk valami program után kellett néznünk, mert a végtelen legózást, társasjátékozást is meg lehet unni. Így esett a választás az Állatkertre, nézzük meg az emberszabású "rokonokat"és a többi állatot karácsonyi hangulatban. Az ausztrál és brazil részleg szépen lassan benépesül különlegesebbnél különlegesebb állatokkal. Igaz, hogy a koala maci csak áprilisban érkezik de ott van William a tündéri hangyász, akinél furcsább állatot rég láttunk.

Asha a kis elefánt még mindig elég kicsi ahhoz, hogy olvadozzunk a látványától és jó volt látni, hogy a pingvineknek végre nem volt melegük és a fókák is elemükben voltak. A szavanna állatait meleg házikójukban néztük meg és nekünk is jól esett a szobahőmérséklet. A földimalacot Afrika legkülönlegesebb emlősének tartják. Tényleg az. Jó kis otthont alakítottak ki neki. Ki ne hagyja aki arra jár!

A Varázshegyben kicsit megpihentünk és részt vettünk a 3D vetítésen és az állatbemutatón is méghozzá tömeg mentesen, kényelmesen.
Különös hangulata van ilyenkor a parknak, nem bántuk meg, hogy zárásig lófráltunk. Utoljára hagytuk a Holnemvolt park területén lévő állatsimogatót de még gyorsan visszaszaladtunk három kürtős kalácsért is, hogy teljes legyen az öröm.

Az állatkert továbbra is fejlődik, szépül épül ezért aztán a nehezen megunható. Tényleg mindig tart valami meglepetést még annak is aki gyakran és nemcsak ünnepnapokon választja családi programnak.

10 év alatt megtanultam, hogy ha azt akarom, hogy stressz- és idegeskedésmentes legyen a december, akkor elsejére nemcsak az adventi naptárakkal, az adventi koszorúval, a dekorációval kell készen lennem hanem Hanna december 29-i szülinapjának előkészületeivel is. Minden évben hálásak vagyunk egymásnak, hogy nem az eredetileg kiírt karácsonyi időpontban jött a világra hanem meghagyva magának és nekünk is a szülinapi ünneplés örömét, pár nappal később. Mondjuk van még egy nagy előnye. Mivel iskolai szünetre esik, minden évben a saját napján tarthatjuk a zsúrját vagyis nem kell elhalasztani vagy előbbre hozni.

Egyik kedvenc elfoglaltságom meghívókat készíteni a lányok szülinapjára. Az ideális megoldás az amikor olyat gyártunk, amiben az ünnepelt keze munkája is benne van de azért hagyják, hogy én is kiéljem magam. Hanna szülinapjára pont egy ilyet találtam. Megmutattam neki a prototípust és nagyon tetszett neki. Tudtam, hogy így lesz, mert kellően csajos és van benne egy kis csavar amitől különleges is. Hanna nagylelkűen megengedte, hogy a szoknyákat én hajtogassam és ragasszam ő pedig megrajzolta a hozzájuk tartozó táncos lányokat mit ne mondjak nagyon édesen. Mivel "ittalvós" bulit terveztünk, leírtuk a várható programokat részletezve, -igaz azt már szövegszerkesztővel- és ez került a meghívóba.

Abban aztán kiderült, hogy nem sok köze van a balerináknak a bulihoz, mert idén inkább az eszüket, logikájukat, agyafúrtságukat kell latba venniük, merthogy a TRAP nevű szabadulószoba várta a csapatot, annak is az egyiptomi terme.
A szabadulószoba magyar találmány és mi Zoltánnal már jó néhányból szerencsésen kijutottunk mitöbb felettébb megkedveltük ezt a szórakozást. Kifejezetten gyerekeknek valót hiába kerestem ám itt a TRAP-ben iskolai csoportokat is szívesen látnak így gondoltam megbirkóznak Hanna vendégei a kihívással. Ahogy írják "ez egy olyan játék, melyben 2-5 fős csapatok tehetik próbára találékonyságukat egy speciálisan kialakított helyiségben,ahol egymásra épülő feladatokat kell megoldani 60 percen belül. Adott egy szituáció, rengeteg megoldásra váró probléma, limitált idő és persze maguk a játékosok. Ez a receptje egy felejthetetlen kalandnak a Trap-ben. Az egész koncepció abszolút élményközpontú ,de ezen felül fejleszti a gondolkodást, a szociális illetve kommunikációs képességet is. Nem igényel semmilyen különleges felszerelést és mindenkinek remek szórakozás életkortól függetlenül."
Hanna idén azt is mondta, hogy nem szeretne tömegbulit vagyis csak pár ~~kislányt~~ lányt hívna meg. Mondjuk nem bántam, mert a szabadulószobába egyszerre öten lehetnek és az esti elszállásolás is egyszerűbb volt így, mint tíz fővel. Szóval minden szempontból ideálisnak tűnt az élmény szülinapozást ide szervezni. Arról persze nem tudott Hanna, hogy jó ideje egy dobozt vittem át a szervezőnek, mert lehetőség van ajándék elrejtésére. Volt már lánykérés is ilyen módon vagyis amikor a feladványok megoldása közepette egy kis csomagban előkerült a gyűrű. Nos ez adta az ötletet hogy ha nem is gyűrűt (hiszen lánykérésről még jó sokáig hallani sem akarok) hanem az annyira áhított tengerimalac pórázt csomagoltam be egy dobozkába és ezt helyezték el a megfelelő pillanatban a szervezők Hanna keze útjába.

No de a gyülekező nem a szabadulószobánál volt hanem a mi házunkban, ahol egy könnyű ebéd után következhetett a tortázás. Hanna kifejezetten kérte, hogy 11 gyertya legyen a tortáján (vagyis ne tudjuk le éveinek számát két darab egyest mintázó gyertyával) és azt is kérte, hogy ne legyen benne az a megviccelős elfújhatatlan fajta. Az első kérését még csak-csak teljesítettem de a másodikat már nehezen lévén szeptemberben a húgai pont azt kérték, hogy ha lehet csakis elfújhatatlan gyertyák legyenek szépséges tortájukon, úgyhogy én jól be is vásároltam ezekből. Lázas kotorászásba kezdtem a tálaló szekrény fiókjában és áldottam az eszemet amiért nem dobok ki semmit túlságosan könnyedén így találtam nyolc hagyományos, alig használt gyertyát viszont kénytelen voltam a maradék hármat a viccessel kipótolni. Gondoltam úgysem veszi észre vagy ha igen csak nem lesz mérges rám. A tortát ugyanaz a hölgy készítette aki a kicsikét, Zoltánét és a mesés mézeskalácsházat is. Lehet, hogy kicsit nagy feladat elé állítottam de lehet, hogy elfáradt a karácsonyi hajrában, mindenesetre kicsit többet vártam tőle. Persze így is szemet gyönyörködtető és nagyon csajos volt a torta és ott díszelegtek rajta Hanna kedvencei a habcsókok is, szóval így is szemnek és szájnak ingere volt.
Az elfújhatatlan gyertyákon pedig mosolygott Hanna én pedig kötelezővé tenném, mert ez az egyetlen lehetőség arra, hogy értelmes, használható és időben elkapott fénykép készülhessen a gyertyák elfújásáról szóval nagyon fotóbarát.

Nem sok időnk volt ejtőzni, mert 15:00 órára pontban a szabadulószobában kellett lennünk a belvárosban. Beültünk az autóba és hangos csicsergések közepette értünk a Paulay Ede utcába ahol ketté vált a csapat. Még a kocsiban titkos szavazással eldöntötték a lányok, hogy Zoltánt szeretnék magukkal vinni és ha elakadnak a rejtélyek kibogozásában akkor ő segítsen nekik. Nem vettem zokon, tudtam hogy vele jobban járnak bár én is szereztem némi rutint az ilyen típusú feladatok megoldásában, legfeljebb a számolásos résznél dobnám be a törölközőt. Nos így esett, hogy Hanna, Bius, Johanna és Noa, Zoltán felügyeletével beléptek a fáraós terembe aminek ajtaja bizony bezárult.
Ami bent történt azt csak az ő elmesélésük alapján tudnám elmesélni. Nagyon élvezték és csak egyszer kétszer volt szükségük Zoltán segítségére vagy az animátor tanácsára aki az egészet persze kamerán keresztül végigkíséri és akkor szól ha nagyon kell. Egy óra 5 perc alatt értek ki amiről azóta is folyik a vita, hogy átlagos, átlag alatti vagy átlag feletti teljesítménynek számít 4 db 11 éves és 1 db 40 éves esetében.

Én addig kézen fogtam a kicsiket és átslattyogtunk a Gipszkorszakba merthogy az sétatávolságra van a szabadulószobától. Ott aztán azon kívül, hogy együtt festegettünk (jaj azt szeretik a legjobban, amikor én is ecsetet fogok és melléjük ülve alkotok), előkészítettük a terepet a vendégeknek, hiszen a sikeres szabadulás után a buli a Gipszkorszakban folytatódott, ahol Hanna szülinapjának emlékére mindenki festhetett egy muffint sőt a vendégek tenyérlenyomatával készült képecske is született ráadásként. Ittak, rágcsáltak, csacsogtak, nevetgéltek. Amolyan modern fonóvá alakult át a Gipszkorszak különterme.

Az este további része otthonunkban folytatódott méghozzá felfokozott izgalmi állapotban. Három üveg kölyökpezsgő fogyott el de egy idő után le kellett ellenőröznöm, hogy tényleg nem tartalmazott -e alkoholt, mert olyan viháncolás és vihogás kerekedett. Nemzetek bőrébe bújtak a talált jelmezek segítségével. Egy ideig ezzel múlatták az időt majd késő este már a hálószobájukból szűrődött ki a susmus ami éjfél utánig tartott és másnap reggelinél folytatódott.
A kicsiknek hálásak vagyunk, hogy éjszakára a mamánál húzták meg magukat és anyukámtól is kedves, hogy alig, hogy hazaérkezett sárvári wellness kiruccanásából máris az unokáit kellett elszállásolnia bár ahogyan ismerem ezer örömmel tette.

Nos így telt Hanna szabadulós, festős, ittalvós, nagy(on) csajos 11. szülinapja. Elégedett, boldog 11 évest ölelhettem magamhoz. És olyan érdekes, hogy most, hogy 11 éves lett magától levette a polcról a blogom elég vaskos változatát amelynek első bejegyzése 2004. februárjában keletkezett és 2009-ig tart. Most ez a kedvenc olvasmánya. Azt hiszem be kéne köttetni a 2009. után íródottakat is.
Esetleg az én szülinapomra...

Sógornőm jó tanácsokkal látott el, amikor megemlítettem neki, hogy mi idén a Kincsem Parkban az Ügető Szilveszter eseményén szeretnénk elbúcsúztatni az ó évet. Azt mondta menjünk korán, mert úgy kényelmesen parkolhatunk és tömegmentesen fogadhatunk. Várjunk meg két vagy három futamot aztán amikor érezhető lesz a hömpölygő tömeg pont elegünk lesz és távozzunk.

Pont így tettünk. A pénztárak előtt parkoltunk, volt időnk megvenni a fogadást segítő kis füzetet a Turf-öt és próbáltuk megérteni hogyan működik ez az egész fogadás. Zoltán elmagyarázta nekünk mi az, hogy tétre, befutóra, hármas befutóra vagy helyre való fogadás, néha eltorzított hangon azt kiabálta, hogy "tuti tipp"én meg felolvastam a szebbnél szebb nevű lovak teljesítményéről és esélyeiről szóló rövid összefoglalást és próbáltunk női megérzésünkre hagyatkozni.
Még látcsövet is vittem így még profibbnak néztünk ki szerintem.

Kristóf a ritkán látott bostoni unokatestvér is velünk tartott és velünk ordított. Róla még azt kell tudni, hogy 10 napra pontosan egyszerre született Hannával csak éppen kerek 10 évvel hamarabb. Neki az volt a feladata, hogy a sok csinos pénztáros (vagy hogy hívják őket pontosan?) hölgy közül kiválassza, hogy kinél fizessük be a 200 forintjainkat. Ittunk vörösbort, a lányok teáztak. Az egész roppant kulturált volt. A hely, a miliő a szervezés még a mellékhelység is.

A lányoknak oktatási céllal elmagyaráztam, hogy ez is szerencsejáték és nem véletlenül van kint a 18-as karika mindenhol. Hannával arról is beszéltünk, hogy hányan lettek földönfutók vagy még rosszabb esetben öngyilkosok, mert elverték az összes pénzüket a lovin. Meg arról is beszéltünk, hogy milyen szép lehet Angliában egy derbyn a sok különleges kalapban megjelenő hölgy látványa. Nos itt mindenki inkább sapkában, sálban és jó meleg ruhában izgulta végig a menetet.

Kristóf és Noémi volt a legszerencsésebb. Ők nyertek is kerek ezer forintot, hiszen csak jelképes összeget tettünk fel. Én kétszer is a legszerencsétlenebbül járt lóra fogadtam pedig olyan ígéretes nevük volt. Az egyiket Passion Griffnek hívták a másikat pedig kedvenc mesehősömnek vagyis Pinocciónak. Az első ló két lépés után esett ki, a második pedig mire észbe kaptam csak azt láttam, hogy hajtó nélkül száguldozik a félig szétesett kocsijával, mint az őrült. Szóval ha lehetett volna fogadni arra melyik lóval történik nem várt esemény, melyik esik ki, akkor busás összeget nyertem volna. Ehelyett bosszúsan széttéptem a szelvényt Eszterrel együtt, aki szintén a vesztesek táborát gyarapította.

Csináltunk pár képet a boldog nyertesekről, a drukkolásról meg az unokatesókról.
A legjobb mégis az volt, hogy összefutottunk Hanna legkedvesebb régi ovistársával és anyukájával akitől kaptam egy tuti tippet csak éppen nem a lóverseny várható befutóiról, hanem arról, hogy hova vigyem Hannát lovagolni ha jót akarok neki és magamnak is. No de erről majd jövőre.

BOLDOG ÚJ ÉVET!

Noémi ezzel a dallal kezdte az iskolai népdalversenyt, ami azért is hatott meg a szokásosnál is jobban, mert még én tanultam kislánykoromban néptánc szakkörön aztán később megtanítottam Hannának, aki valamelyik évben ugyanezzel a dallal állt ki az iskola színpadjára. Most meg a legkisebb királylány, a csengő bongó hangú Noémi adta elő méghozzá gyönyörűségesen. Ez a dal nem túl hosszú de van benne hajlítás és érzelem is jó sok. Nos, Noémi úgy adta elő ahogyan azt kell. Szerintem a folyosón is hallották.

Másodikként a Megyen már a hajnalcsillag lefelé dalt adta elő, amit nagyon sokszor énekeltünk a fürdőszobában együtt. Szégyen nem szégyen, most jöttem rá, hogy nem lapos szárú- hanem lakkos szárú kiscsizma szerepel a dalban.
Szalóki Ági egyik lemezén hallható az a verzió ami nekem az etalon, ezt hallgatva gyakoroltuk sokszor. Szerintem ez is nagyon szépen sikerült.

Harmadikként a Komáromi kisleányokat énekelte el Noémi, akiről persze nem tudtam levenni a tekintetemet miközben igyekeztem élvezhető minőségű felvételt készíteni róla. Saját bevallása szerint izgult ám én nem vettem észre rajta. Később egy anyuka meg is jegyezte, hogy milyen jó kiállással, magabiztosan énekel Noémi.

A zsűri is így gondolhatta mert a KEMELT ARANY minősítést kapta az első másodikosok kategóriájában. Mivel ennek a korosztálynak nincs kerületi verseny nem a továbbjutást -, hanem a dicsőséget jelentette Noéminek a népdalverseny.
Megpróbáljuk visszakérni gyönyörű nevezési lapját hogy az oklevéllel együtt majd készíthessek neki egy fotómontázst amit aztán kitehet a falra.Legyen csak büszke magára.

Talán ő a legmuzikálisabb a lányok között. Szüntelenül furulyázik, énekel és szívesen zongorázna nem úgy, mint a nővére Hanna, akinek éppen most lett elege a zongorázásból. Láttam én, hogy nem okoz örömöt neki a gyakorlás, hetek teltek el simán anélkül, hogy leült volna a pianínóhoz. Lehet, hogy megbánja egyszer, lehet, hogy tényleg nem ez volt a neki való hangszer mindenesetre nem erőltettük és átadtuk a lehetőséget másnak, hiszen tudom, hogy tolonganak a szabad helyekért.
Egyébként érdekes, hogy én is pont ötödikes voltam, amikor letettem a hegedűt, egyszerűen nem voltam hajlandó tovább gyakorolni. Mondjuk esetemben a főbűnös a szolfézs volt, amiből egy idő után egy kukkot sem értettem. Hannával pont fordítva volt, hiszen a suliban elég magas szinten, szinte szolfézs órának beillő módon tanítják az éneket így sokszor unatkozott a kötelező szolfézs órákon.

No de hogy visszakanyarodjak Noémihez és ahhoz a bizonyos népdal versenyhez. Pár nappal a megmérettetés után meghívást kaptunk a Családbarát című magazin műsorba, hogy a kreatív sarokban népszerűsítsük a gipszfestést azon belül is a Gipszkorszakot. Szívesen mondtunk igent, mert azon kívül, hogy ez jó kis reklám nekünk, a lányoknak izgalmas látni hogy áll össze egy műsor és a tv világa nagyon izgalmas nekik. A hab a tortán az volt, amikor kiderült, hogy a műsorvezető társa aznap Szalóki Ági lesz. Nagyon izgatottak voltunk. A sminkszobában egymás mellett szépítettek bennünket.

Amikor bemutatkoztunk egymásnak, elmondtam, hogy ugyanabba az iskolába járnak a lányok, ahová valaha Ági járt. Aztán persze büszkén meséltük el neki, hogy Noémi a Gingallo lemezen hallható dal alapján készült fel az iskolai népdalversenyre és hogy mekkora ajándék neki, hogy most személyesen is találkozhat vele. Ági nagyon kedvesen válaszolt, igazán természetes és közvetlen volt és mosolygott de az igazi, a felejthetetlen pillanat mégiscsak az volt, amikor már a műsor végén a stáb legnagyobb örömére együtt elénekelték azt a bizonyos dalt . Csak azt sajnálták, hogy ez adáson kívül esett meg de ettől nekünk még nagyon sokat jelentett. Ági ellátott bennünket tanáccsal és az egekig magasztalta Noémi hangját, mi pedig megígértük, hogy a következő koncertjén ott leszünk az első sorban.

Így esett, hogy Noémi, Szalóki Ágival együtt énekelhette el kedvenc alföldi népdalát nem
sokkal az iskolai megmérettetés után. Hát ilyenek történnek velünk és én bizony nem hiszek a véletlenekben.

Levendula Expressz

Hajdúszoboszlón

Kedvencek

Másképp festettek

Divatmacák

Konyhatündérek

Bubi

Harkány meg a környéke

Vakációs tervek és pipák a falon

8. szülinap

Önként és dalolva

Adventi naptárjaink idén

E-könyv

Dia

Ajánlott

Karácsony előtt és alatt

Ünnepnap az állatkertben

Hanna meg az ő 11. élmény-szülinapja

Ügető Szilveszter

Édesanyám most vagyok én időben...