"A Holdújév kezdetét bonyolult számításokkal határozzák meg, de az esetek többségére igaz, hogy a tavaszünnep az európai naptár február 4‑éjéhez legközelebb eső újhold napján van. Ez azt jelenti, hogy a tavaszünnep mindig január 21. és február 21. közé esik. A tavaszünnep a tavasz s egyben az új év kezdete, s mint ilyen, két célt szolgál. Egyrészt alkalom arra, hogy a nagycsaládok tagjai összegyűljenek, megajándékozzák és jókívánságaikkal elhalmozzák egymást. Másrészt pedig ilyenkor kell elbúcsúztatni az óévet, megszabadulni annak ártalmaitól, illetve ilyenkor lehet a jó szerencsét biztosítani az új évre is."-Wikipédia
Hogy mi az a Holdújév azt én már négy éve tudom. Ekkor rendezték ugyanis az első vietnami ünnepséget a lányok iskolájában, igaz akkor még csak Hanna volt iskolás. A magával ragadó eseményről akkor írtam isés bár eredetileg csak ide a blogba szántam, megjelent a suli évkönyvében is.
Nos, négy év kellett, hogy újra összefogjon az iskolába járó vietnami közösség, a tanárok, a lelkes szülők és gyerekek. Én nem bánnám ha minden évben lenne de belátom, hogy nagy erőfeszítést, sok egyeztetést igényel egy ilyen volumenű esemény minőségi megszervezése és az is lehet, hogy ha túl gyakran lenne, már nem várnánk olyan izgalommal mint ahogyan azt most tettük oly sokan.
Ez a blog politika mentes de kénytelen vagyok leírni, hogy mekkora jelentősége van egy ilyen eseménynek akkor, amikor a kirekesztés egyre nagyobb teret hódít és amikor olyan szavak röpködnek a levegőben, hogy megélhetési bevándorló. Nekem ez is eszembe jutott amikor lehuppantam a díszterem piros ruhás emberekkel teli nézőtér egyik székére. A piros ruha volt aznap az ajánlott viselet, mert a vietnami kultúrában ez a szerencse színe. A piros a bőség, a szerencse, a gazdagság színe, ezért is piros az alapszíne minden újévi dekorációnak – Hát igen. A holdújév a vietnámiak számára valóban „piros betűs ünnep”.
A színpad előtti lépcső addigra már tele volt gyerekekkel, akik csak arra vártak, hogy énekes Kati néni vezényletével elénekelhessenek egy hagyományos vietnami gyerekdalt mégpedig félig vietnami nyelven, félig pedig magyarra fordítva. A dalocska vidám volt én mégis megkönnyeztem. A lányok sokat gyakorolták a dalt itthon így már félig-meddig ismertem de így együtt hallva őket-, a sok-sok vietnami származású és magyar kisgyerek torkából egyszerre felharsanva -tényleg libabőrös lettem.
A műsort egyébként mindenki tele hassal nézte végig, merthogy a vietnami szülők jóvoltából a folyosón tavaszi tekercstől, ráksziromtól és más megjegyezhetetlen nevű, különleges színű és állagú vietnami finomságtól roskadozott az asztal, úgyhogy senki nem maradt éhes. A tea és a kávé is vietnami specialitásból készült, egyedül az ásványvíz víz volt hazai.
Ott volt a vietnami nagykövet is akinek a beszédéből egyetlen mondatot emelnék ki,méghozzá azt, hogy attól nagyszerű és különleges program ez, hogy iskolában és iskolások szervezték. Azt már csak én teszem hozzá, hogy nem egy átlagos iskolás színvonalon hanem vérprofin és igényesen.
A két tizedikes konferanszié brillírozott. Egyik pillanatban dőltünk a nevetéstől, másik pillanatban meghatódtunk. A színpad mellé állított két kivetítő is a segítségünkre volt ha nem értettük a verset, amit szavaltak vagy a dalt amit énekeltek és olyan képeket vetítettek folyamatosan, hogy azonnal kedve lett volna mindenkinek csomagolnia és elrepülni Vietnamba.
Volt divatbemutató és tánc sőt meglepetés vendégnek a bakfis lányok nagy örömére elhívták a tehetségkutatóból ismert Benjit is. Nekem a vietnami kisebbség botos tánca tetszett a legjobban, azt bizony én is kipróbáltam volna de megtette helyettem az esemény anyja vagy ha jobban tetszik fő-fő szervezője, aki nemcsak a táncáért kapott nagy tapsot, hanem az egész rendezvényért amiről megállapítottam, hogy kinőtte az iskola falait. Annyian kíváncsiak rá, hogy alig fértünk be az amúgy meglehetősen nagy díszterembe. Nagy volt az érdeklődés a rögtönzött vietnami nyelvlecke iránt, így oda se fértem be. Nagy volt a tumultus a kézműves részlegen is ahol vietnami kalapot vagy legyezőt lehetett készíteni. A tradicionális hangszereket bemutató terembe azértbejutottunk. Ott amellett, hogy bemutatták a hangszereket, sőt játszottak is rajta, természetesen ki is lehetett próbálni mindet.
Így törtét, hogy a szürke, hideg februári napon egy kicsit mindenki elutazhatott Vietnamba és ugyanúgy, mint ahogy az egy igazi, tartalmas utazás során szokott lenni, itt is megismerkedhettek egy teljesen más kultúrával, új ízekkel, másképp hangzó zenével, énekkel, furcsa nyelvvel, szépséges tradicionális öltözékkel, ünnepi szokásokkal és persze ugyanúgy kattogtak a fényképezőgépek, mint egy tartalmas utazás alatt. Jó volt nagyon. Mert más kultúrák megismerése gazdaggá tesz és azok akik ott voltak szeretnek ilyen módon gazdagok lenni. Mondjuk Hanna Eszter és Noémi igazából is, ezért aztán azóta rágják a fülemet, hogy én is tegyek szerencsepénzt piros borítékba, mert a vietnami gyerekek is midig kapnak Holdújév idején, hogy aztán azt magukra költhessék.
A rossz képeket én készítettem, a jókat pedig az esemény hivatásos fotósa.
